Thomas de Quincey - Egy angol ópiumevő vallomásai

Miért pont ez? Már régóta szemeztem a könyvvel, aztán egy leértékelés során végre eljutottam odáig, hogy meg is vegyem. Nagyon tetszik az ópiumos, abszintos világ, ami egy időben nagyon jellemezte a művészek életét és a művészetüket, így keresem az ilyen hangulatú könyveket.

Történet: Nagyjából arról szól, amit a cím is sugall. Egy angol férfi leírja, hogyan került kapcsolatba az ópiummal, milyen hatással volt az életére és egyben egy tanmese is az ópium fogyasztásáról és annak következményeiről. A mű sok kis jelenetet dolgoz fel a szerző életéből és tulajdonképpen ópiumgőzös gondolatait és álmait tartalmazza.

Vélemény: Nagyon akartam szeretni a könyvet, hiszen már régóta áhítozok utána és mint már említettem, vonzódok az ilyen történetekhez. Életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya a Toulouse Lautrec életétől szóló Moulin Rouge volt, azóta is keresem azt az utánérzést, de úgy látszik mindhiába.

 Ráth-Végh István szavaival élve az előszó az író mosakodása. Az író itt írja le, hogy mi célból, mikor, milyen körülmények között írta meg a művét, mit akar vele üzenni, esetleg plusz információkat közöl a könyvvel és/vagy az életével kapcsolatban, illetve instrukciókat ad, hogy milyen "szemmel" tekintsük a műre és hogyan olvassuk, hogy meglegyen az a hatás, amit el szeretett volna nálunk érni. Az Egy angol ópiumevő vallomásai tipikus példája ennek, hiszen olyan mosakodás szaga volt, hogy rögtön Ráth-Végh István szavai ugrottak be róla, aki többek között A könyv komédiája című mű szerzője. (Egyébként a könyvéből nagyon sok érdekességet meg lehet tudni a könyvekről, nem csak a nyomtatás fejlődéséről, hanem az írás fejlődéséről is, a régebbi korok szokásairól, a stílusokról, az írók helyzetéről, mindezt humoros formában tálalva.)

  Az előszó mosakodás jellegével még nem is lenne probléma, hiszen abban az időben, amikor de Quincey megírta (közel 200 éve) még ez lehetett a bevett szokás és a jellemző stílus. A probléma az volt, hogy számomra a könyv egyharmada olyan volt, mint egy előszó, a vége pedig olyan, mint egy függelék, miközben mindvégig arra vártam, hogy magát a történetet, a könyvet olvashassam, aztán vége lett és nem kaptam semmit, csak egy nagyon hosszú előszót. A szerző mindezt tetézte azzal, hogy először írt egy útmutatást az olvasónak, majd arrébb lapozva jön az első rész, ami rögtön Az olvasóhoz című fejezettel kezdődik és ha még ez nem lenne elég, folytatja azzal, hogy Bevezető vallomások. Itt még mindig nem olvasom a könyvet, csak a szerző "mosakodik", bár egy-egy epizód már megjelenik. El is jutottunk a második részhez, ahol végre Az ópium gyönyörei fejezet következik, itt már felcsillan a remény, hogy valami alakulni kezd, de ezután megint jön egy előszó és végül Az ópium kínjai. Ezzel vége is a könyvnek, ami utána következik az a Vallomások után megjelent kis kiegészítő kötet vagy melléklet, amit szintén teleírt előszóval, majd rendezetlenül és összefüggéstelenül kis epizódok zárják a sort.

Az írói stílusról még annyit, hogy számomra egyszerre szépen és unalmasan írt. Untam az egész könyvet, az hajtott csak előre az olvasásban, hogy találtam benne még a mai korra is általánosan jellemző életigazságokat, illetve voltak benne olyan kis epizódok, amik kezdtek érdekesek lenni. Nagyon körülményesen és cirkalmasan fogalmaz, korának megfelelően, de úgy éreztem, hogy nagyon sokszor átesik a ló túloldalára és túlzásba viszi az egészet a hat-tíz soros körmondataival és a rengeteg hasonlattal. Gyakoriak az olyan hosszú mondatok, amik akár egy egész oldalon átívelnek és mire a végére érsz, azt se tudod, hogy mivel kezdte és mit akar mondani azzal a mondattal. Érthetően elkezdi a mondatot, aztán teletűzdeli zárójeles vagy kötőjeles megjegyzésekkel, plusz hasonlatokat is tesz bele és valahová olyan helyre szállnak el a gondolatai a hasonlatoktól, ahová te nem tudod őt követni. Az egyik hasonlat megtetszik neki és addig csűri-csavarja, hogy már követhetetlen miről is akar beszélni. Persze mondhatnám, hogy ez egy írói eszköz, amivel érzékeltetni akarja az ópiumgőzös gondolatainak kuszaságát, de elvileg a mű nagy részét akkor írta, amikor már leszokott róla. Amiket ténylegesen akkor írt le, mikor ópiumhasználó volt érthetően sikerültek olyanra, amilyenre, de a többibe nem kellett volna beleerőltetni a kuszaságot.

  Történet tulajdonképpen nincs is, nekem olyannak tűnt az egész mű, mintha kis jegyzeteket, mini novellákat, kis epizódokat fésült volna össze és pár cirkalmas mondattal megpróbálta volna egységessé fűzni őket, számomra sikertelenül. Volt egy történetváz, gyerekkorától el akarta mesélni, hogy mi vezette ahhoz, hogy ópiumfüggő legyen, hogyan élt ezzel, milyen álmai voltak, majd pedig hogyan sikerült róla leszoknia. Néha sikerült neki összeszedettebben felvázolni ezt a történetet, de mindig akkor hagyta abba, amikor a lényeg következett volna. Semmire sem kaptam választ, csak össze-vissza ugráltam a szerzővel az időben és mások történeteiben.

  Mikor leírta az iskolás éveit és magasztalta magát, hogy mennyire jó tanuló volt, szinte ő tudott a világon legjobban görögül, mikor leírta, hogy milyen a családi helyzete, hogy több gyámja van, akikkel szinte nem is áll kapcsolatban, mégis akadályozzák az életét és azt, hogy az örökségéhez jusson, nagyon érdekelni kezdett a történet. Aztán hirtelen fogta magát, megszökött az iskolából, elment Londonba, ahol nagy szegénységben élt, prostituáltak, árvák, hajléktalanok között és kiújultak a gyomorbántalmai, említést tett néha arra is, hogy lelki traumák érték és sokat szenvedett, de a miértekre egyszer sem válaszolt, mondván, hogy nem akarja vele untatni az olvasót és hát helyszűke van. Egy kicsit dickensi utánérzésem volt ezeknél a jeleneteknél, voltak olyan részek is, amiket egyedülálló módon írt le, pl. a házát úgy írta le, mintha egy festőnek adna instrukciókat, mit hogyan fessen meg. Érdekes volt az is, amikor leírta, hogyan látott vendégül egy malájt a házában, és még a legvégén lévő nő története is tetszett, bár nem értettem, hogy a nő története mit is keresett a könyvben.

  A mű többi része pedig emészthetetlen, értelmetlen, zagyva vagy nehézkes volt. Olyan sokszor említette meg, hogy nem akarja a részletekkel untatni az olvasót, meg hogy helyszűke miatt nem ír le dolgokat, hogy ivós játékot lehetett volna játszani, miközben pont a kimaradt és elmondatlan részek tették volna érdekessé, egyedülállóvá és érthetővé a történetet. Mikor a a közgazdaságról beszélt oldalakon át, vagy a palimpsestről írt egy hosszabb értekezést, akkor érdekes, hogy nem zavarta a helyszűke és az untatás, holott semmi közük nem volt a műhöz ezeknek a részeknek. Mikor pedig azt kellett volna leírnia, hogy mitől voltak gyomorbántalmai, miért nem jött ki a gyámjaival, miért szökött el az iskolából, miért kezdte használni az ópiumot, mi történt vele utána, honnan volt egyáltalán pénze a napi ópiumhasználatra és egy londoni házra, miközben Londonba jutva szegény volt, mint a templom egere, hogyan sikerült neki leszokni az ópiumról és még sorolhatnám a kérdéseket, akkor ennyit olvashattam csak, hogy hát nem akar untatni, meg helyszűke van. Többek között a helyszűke okát sem magyarázta meg.

  Végig csak "mosakodott", de azt is úgy tette, hogy nem magyarázta ki magát, de kérte, tőlem olvasótól folyamatosan, hogy ne ítéljem el őt, értsem meg, hogy ő milyen szenvedéseken ment keresztül, legyek vele elnéző és kedves, de hogy miért is legyek ilyen, vagy egyáltalán mi hasznom van abból, hogy elolvasom a szenvedéseit, azt nem magyarázza el. A könyvnek inkább Egy angol ópiumevő kétségbeeséseit és szenvedéseit adtam volna címül, sokkal közelebb áll az egész könyvhöz.

  Összességében unalmas, zagyva, kusza és értelmetlen könyv volt, nagyon megszenvedtem az olvasásával és haragudtam a műre, a szerzőre nem. A szerző nagyon szépen tudott írni, amikor kordában tartotta a gondolatait, nagyon értelmes, művelt és okos volt, rengeteg dolgot tudott a világról és még szimpatikus is lett volna, ha jobban megírja ezt a művet és ha kihagyta volna az önfényezést. Az intelligens emberekben pont az a vonzó, ha szerények, a szerénység viszont itt hiányzott.

Miért olvasd el? Ha szereted az olyan műveket, amikben szép gondolatok vannak és nem zavar, ha kesze-kusza, akkor megér egy olvasást. Sok érdekes információt is meg lehet tudni belőle, de nem az ópiumról, hanem az akkori közgazdaságról, a palimpsestekről, az utcai életről, a római és görög mitológiáról. Elég sokan utaltak erre a műre későbbi korokban, még a mai napig is megtalálható rá utalás, talán ezért érdemes még elolvasni, hogy értsd az utalásokat.

Miért ne olvasd el? Ha bosszant, hogy nincs egységes szerkezete egy könyvnek és össze-vissza ugrál a stílus, a történet, a gondolatok, akkor bánni fogod, hogy egyáltalán belekezdtél. Ha nem szereted a cirkalmas hatsoros (és annál több soros) körmondatokat olvasni folyamatosan, akkor ez nem a te könyved lesz. Mindemellett pedig elég vontatott és gyakran unalmas.

______________________________________________________________________________________

Történet: 3/5 pontból (néhány epizód és életigazság mentette meg a 2-től)

Karakterek: értékelhetetlen, mert nem igazán voltak.

Kedvenc: a londoni világ leírása.

Tetszett: egy-két epizód és szép gondolat.

Nem tetszett: a mű összeszedetlensége, a nagyon cirkalmas fogalmazás és az, hogy nincs semmi sem megmagyarázva.

Kiadás: Cartaphilus Kiadó, 2001

Oldalszám: 232 oldal

______________________________________________________________________________________

Tovább

Sylvia Plath - Az üvegbura

Miért pont ez? Már nagyon régóta el akartam olvasni, mert jobbról-balról ajánlották, szülők és barátok, aztán egyik nap elhatároztam, hogy itt az ideje nekiülni és elolvasni. 

Történet: A könyv főszereplője Esther Greenwood, egy tizenkilenc éves fiatal lány, aki New York-ba utazik, hogy egy hónapig egy női magazinnál gyakornokoskodjon ösztöndíjjal. Az itteni tapasztalatairól és gondolatairól szól a történet eleje, majd hazautazik édesanyjához, ahol kiderül, hogy nem vették fel abba az íróiskolába, amibe nagyon szeretett volna járni. Innentől kezdve a főhősnő elindul a lejtőn és már a tudathasadás folyamatáról és a gyógyulási kísérleteiről olvashatunk.A könyv erősen önéletrajzi ihletésű, hiszen maga az írónő életének egy részét kísérhetjük végig. Szinte minden megtörtént és úgy, ahogy a könyvben le van írva, csak a neveket változtatta meg Sylvia Plath. 

Vélemény: Mindenki azt hajtogatta a környezetemben, hogy ez egy zseniális mű, muszáj elolvasnod, nem lehet kihagyni. Sokáig halogattam az olvasását, mert tudtam, hogy nagyon depresszív hangulata van és hát általában én sem voltam elég jó formában, hogy ki merjem nyitni a könyvet. Tény, hogy az elolvasásához kiegyensúlyozottabb lelkivilágra van szükség, máskülönben nagyon tudja nyomasztani az embert. 

  Az eleje nagyon nem tetszett, sem a történet nem érdekelt, sem a karakter nem volt szimpatikus, jóformán nem is történt semmi és nagyon zavaros volt, hogy össze-vissza ugrált a jelenben és a múltban. Gyakran el is vesztettem a fonalat és már vagy tíz mondaton túl voltam, mire rájöttem, hogy már rég visszaugrottunk a jelenbe. Idegesített a karakter ezzel a csapongással és a néha meghökkentő vagy totál értelmetlen viselkedésével és vártam valami magyarázatot vagy valami történést. Egyedül azért haladtam tovább, mert ott motoszkált a fejemben, hogy jó lesz ez, csak be kell indulnia, illetve az hajtotta előre az olvasást, hogy elképesztően gyönyörűen írt Plath. Olyan hasonlatai, képei voltak, hogy néha hangosan is ízlelgettem a szavakat és többször elolvastam őket. A könyv feléből lehetne idézni, annyira szépen írt.

  A könyv közepe felé volt egy kis furcsa váltás és szinte úgy éreztem, hogy a semmiből bukkan elő a betegség, eddig észre se vettem, hogy komoly baja lenne a főhősnőnknek, amikor is egyre többször olvastam arról, hogy öngyilkos akar lenni, gondolkozik a módszereken és sokszor meg is próbálja őket véghez vinni. Mire felocsúdtam, már kórházakban jártam vele és egyre zavarosabb lett minden, teljesen magával ragadott a történet és Esther gondolatai. Utána már az volt a bajom, hogy nem kéne tovább olvasnom, mert nagyon mellbe vágnak a gondolatai, borzasztóan nyomasztanak és a sírás fojtogat, de egyszerűen nem bírtam félretenni. Annyira magába rántott az egész, hogy muszáj voltam befejezni, kíváncsi voltam mi lesz, mi történik a főhőssel és akartam a szép gondolatokat, a gyönyörű megfogalmazásokat olvasni.

  A könyv végére értelmet nyert számomra, hogy amit az elején unalmasnak és semmitmondónak véltem, azoknak igenis volt jelentősége, hogy amit nem kedveltem Esther-ben valójában mi is volt. Amilyen tetteket az elején értelmetlennek és logikátlannak tartottam, rájöttem, hogy nagyon nagy jelentőséggel bírtak. A történet második fele annyira beszippantott, hogy bekerültem a könyvemmel én is az üvegbura fojtogató és kilátástalan világába Estherrel.

  A történet nagyon megrázó, hiszen egy beteg ember fejében vagyunk mindvégig és az ő szemén át látjuk a világot. Nem véletlen, hogy néha egy kicsit zavaros az írás és sok helyen csak az érti meg a gondolatokat, aki járt hasonló cipőben, másnak csak üres szavak lesznek. Akiknek nem tetszik a könyv, az azért van, mert valószínűleg annyira kiegyensúlyozott életet éltek eddig, hogy fel se tudják fogni, milyen az, amikor kilátástalannak látod a jövődet, milyen az, amikor a lét is fáj vagy csak egyszerűen nem érzed, hogy élsz, hogy vagy. Aki ezeket nem érzi át egy kicsit sem vagy sosem voltak keserű gondolatai az életről, nyavalygásnak vagy írói erőltetésnek, drámakeltésnek vehetik Sylvia/Esther gondolatait.

  Kimondottan tetszett, hogy az írónő egy percig sem próbálja megmagyarázni, hogy milyen ez a betegség, miért lett beteg, milyen események juttatták el idáig, egyszerűen csak érzed és észreveszed mindezt a szavakból. A könyv elején csak úgy belecsöppenünk az írónő/Esther világába, a közepébe és egy darabig magával visz minket, majd a könyv végén egyszerűen kidob belőle és azt veszed észre, hogy tudni akarod mi történt, olvasnád tovább. De valójában nincs szükség arra, hogy az ember tovább olvassa, hiszen az életrajzából tudni, hogy mi történt vele és a fülszöveg is elárulja. Miután Az üvegbura megjelent 1963-ban, az írónő öngyilkos lett, 30 éves korában. Amit a könyvben leírt, hogy hányszor próbálkozott vele sikertelenül, az a könyve kiadásának évében sikerült is.

  Bár a könyvben irtózott a házasság és a gyerekek gondolatától, férjhez ment egy költőhöz és született két gyermeke. Majd elváltak és nem sokra rá lett Sylvia Plath öngyilkos. Ebből tudjuk, hogy ami halvány remény felcsillant a könyv végén, hogy hátha meggyógyul, csak hiú ábránd volt. Akkor tényleg egy kicsit kiszabadult az üvegbura alól, sikeresen lediplomázott, angolt tanított és verseket írt, de végül visszaesett a depresszióba. A könyvén érezni is, hogy mennyire mélyen benne volt a betegségben és szinte az lett volna a csoda, ha meggyógyul és felépül. Sajnos, a fia is 2009-ben, 47 éves korában öngyilkos lett, így a betegség végigkísérte a családot.

  Nagyon sajnálom, hogy az írónőnek végül nem sikerült felépülnie, mert annyira szép lelkivilága és gondolatai voltak, hogy még sok ilyen alkotást megoszthatott volna a világgal. Szívesen olvastam volna több művét is és nem csak azért, mert vonzanak a pszichikai betegségekről szóló könyvek, hanem azért is, mert gyönyörűen bánt a szavakkal és még olyanokat is meglátott vagy észrevett a világban, amit mások talán nem.

Miért olvasd el? Mert nagyon gyönyörűen írt Sylvia Plath és nagyon értett ahhoz, hogy átérezd az ő érzéseit. Mesterien bánt a szavakkal és nagyon szép lelkivilága volt. Néhol keserű humort véltem felfedezni a sorok között, amitől még egyedibbé vált számomra az írónő. Érdekes volt egy tudathasadásos, depressziós ember fejében és lelkében lenni, úgy, hogy az hiteles volt. Ilyen depresszív hangulatú könyvet csak az tud zseniálisan megírni, aki tényleg abban a másik világban van, és Sylvia Plath sajnos ott volt és nem tudott belőle kikecmeregni. 

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a nagyon depressziós könyveket, akkor végig se fogod tudni olvasni. Az írónő nyíltan és szemérmetlenül beszél az öngyilkosságról, a módjairól és egyéb meghökkentő dolgokról. Ha valaki depresszióra vagy melankóliára hajlamos, ez a könyv tuti, hogy lerántja a mélybe, így nem ajánlom. Gyerekek kezébe pedig véletlenül sem kerülhet, abszolút nem nekik való, illetve aki hasonló betegségben szenved az messzire kerülje el, jobb, ha másik bolygóra kerül tőle a könyv.

______________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Esther és Buddy

Tetszett: A gyönyörű írásmód, a szemérmetlen stílus és a gondolatok.

Nem tetszett: A hangulatom, miután elolvastam a könyvet. :) 

Kiadás: Több kiadást ért meg, én ezt olvastam: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981

Oldalszám: 234 oldal 

______________________________________________________________________________________

Tovább