Sir Arthur Conan Doyle - A bíborvörös dolgozószoba

Miért pont ez? Nézni kezdtem a legújabb Sherlock sorozatot, az Elementaryt (magyarul Sherlock és Watson, a TV2 műsorán) és ismét elgondolkoztam azon, hogy bár jó barátként ismerem Sherlock Holmest és Watson doktort, az ismereteimet a számtalan tévésorozatból és filmből szereztem meg, de szégyenszemre, egyetlen eredeti történetet sem olvastam még. 

Történet: Doktor Watson, a katonaorvos egy háborús baleset és egy betegség után Londonba költözik. Összefut egy régi ismerősével, akinek elpanaszolja, hogy nem tud megfelelő lakhatást találni magának, a szállodák nagyon drágák. Ez az ismerős bemutatja őt Sherlock Holmesnak, aki éppen lakótársat keres Baker Street-i otthonába. Egy-két mondat után szimpatikusak lesznek egymás számára, így összeköltöznek. Watson doktor hamarosan megtudja, hogy ez a fura figura, akihez költözött, magándetektívként keresi a kenyerét. Rögtön egy ügy közepébe csöppennek. Egy ismeretlen férfi holttestére bukkannak egy lakatlan házban, de nincs semmi nyom, amivel a rendőrség elkezdhetné a nyomozást. Segítséget kérnek Sherlock Holmestól, akiről az a hír járja, hogy nincs olyan ügy, amit ő ne tudna megoldani.

Vélemény: Bár az Elementary modern köntösbe bújtatott és új Sherlock-történeteket mutat be, Watson doktor ráadásul nő, mégis sikerült a karakterek sajátosságait megtartani az alkotóknak. Ahogy egymás után pörgettem a részeket és nagyon hamar az évad végére értem, egyre jobban elkapott a Sherlock hangulat. Láttam már sok sorozatot és filmet, melynek központi alakja Sherlock volt, jártam is a Baker Streeten, mégsem olvastam eddig egy klasszikus történetet sem. A sok fantasy és sci-fi után épp itt volt az ideje, hogy egy régimódi detektívregény után nyúljak.

Elementary (Sherlock és Watson)

  A bíborvörös dolgozószoba az első Sherlock Holmes regény a négy közül, ezen kívül még 56 novella szól a detektív kalandjairól. A történetek többségét Watson meséli el, ő Sherlock krónikása, de van egy-két eset, amiről maga Sherlock Holmes számol be. Doyle szerény magánorvosi keresetét akarta kiegészíteni valami mellékessel, így kezdte el megírni a Sherlock Holmes történeteket és milyen jól tette. A világ egyik legközkedveltebb és leghíresebb irodalmi és filmes alakját alkotta meg és még 126 év után is felhasználják a karakterét. Nem lehet megunni. 

  Annak ellenére, hogy Conan Doyle nem tanulta az írást, hiszen háziorvos volt és az orvoslásból kívánt megélni, nagyon jól használta az írói eszközöket, de nem tökéletesen. Egy krimit nagyon nehéz összehozni, hiszen visszafelé kell megírni a történetet, ráadásul figyelni kell arra is, hogy az információkat mikor és hogyan kell elhinteni az olvasónak úgy, hogy saját maga is tudjon "nyomozni", de közben vissza is kell tartani információkat, hogy az olvasó meglepődjön a történet végén, meglegyen a csattanó. Nem szeretem az olyan krimiket, amiknél ugyanott tartok, mint a nyomozó vagy ne adj isten, három lépéssel előrébb járok, de azokat sem szeretem, amikben olyan váratlanul és hirtelen jön a csattanó, mintha fontos információktól fosztottak volna meg és őrülten vissza kell lapoznom, hogy miről is maradtam le, amikor egyetlen egy szót sem hagytam ki olvasás közben. 

Robert Downey Jr. (Sherlock Holmes)
Jude Law (Dr. John Watson)

  Miközben A bíborvörös dolgozószobáról írok, már túljutottam pár novellán is, így ez a regényhez kapcsolódó első benyomásomat egy kicsit elferdíti. A novellák olvasása előtt A bíborvörös dolgozószoba annyira nem nyerte el a tetszésemet, mint vártam. A regény abba a kategóriába esik, amikor nem tudsz együtt nyomozni a főhőssel, mert nagyon sok dologból kimaradsz vagy nem tudhatsz róla időben, így a végén nem a gyilkos kiléte miatt lepődsz meg, hanem azért, mert egy teljesen idegen megoldást kapsz. Ez nem tetszett, hiszen a krimik egyik fő vonzereje, hogy a történet erejéig bele tudjuk magunkat élni a nyomozó szerepébe, együtt tudunk vele gondolkodni, együtt tudunk vele érezni, meglepődünk azon, amin ő is, ugyanúgy vaksötétben tapogatózunk, mint ő és a végén együtt tudunk örülni vele, hiszen végigkísértük a nyomozást. Ráadásul ott van a kis személyes sikerélményünk, hogyha el is találjuk, hogy ki a gyilkos. Sherlock Holmesszal ez nem így van, ezért másabbak a történetek a többi krimihez képest.

  Mivel Watson az elbeszélő, vele együtt tapogatózunk a sötétben, az ő szemén át látjuk a nyomozást és bár kedvelem Watsont, néha haragszom is rá, mert ügyefogyottnak tűnik Sherlock mellett, pedig ő is egy intelligens és tanult figura. Watson nem szándékosan, de visszatart információkat, ami segíthetne nekem is, mint olvasónak az ügyek kibogarászásában. Ő vezeti végig az olvasót egy ügyön és ha ő nem vesz észre valamit, akkor ember legyen a talpán, aki a semmiből kitalálja, hogy Sherlock mit, miért és hogyan tesz. Egy kicsit rosszmájú leszek. Az a tény, hogy Watson vakon vezet, minket világtalanokat, teszi érdekessé a Sherlock történeteket, amik a detektív szemszögéből talán nem lennének olyan érdekesek. Ez egy nagyon hasznos írói eszköz. Sherlock észjárása nagyon gyors, számtalan tudományban kitűnő ismeretei vannak, nagyon jó a megfigyelő képessége és pillanatok alatt rálát az olyan összefüggésekre, amikre egy átlag ember oda sem figyel. Tipikusan az a karakter, akivel képtelen vagy lépést tartani, mindig lemaradsz pár bekezdésnyi gondolatmenetről. Ha pedig az a pár bekezdés megíródna és végigvezetne a nyomozó gondolatmenetén, akkor nem is tűnne olyan nagyágyúnak az olvasó szemében, sőt egy kicsit szárazzá válna az elbeszélés.  Ezért is Watson a mesélő, de így bosszantó űr tátong a nyomozásokban. 

Benedict Cumberbatch (Sherlock Holmes)
Martin Freeman (Dr. John Watson)

  A bíborvörös dolgozószoba is egy olyan történet, ahol az olvasó sok mindenből kimarad és váratlanul éri a csattanó, így sokkal passzívabban vesz részt a nyomozásban, ami a krimik esetében nem feltétlenül jó. Sokkal élvezetesebb egy olyat olvasni, ahol aktív résztvevő tudsz lenni. De most jön egy hatalmas nagy DE! Sherlock és Watson alakja annyira jellegzetes és magával ragadó, a párbeszédeik annyira szórakoztatók, a történetek nyelvezete, a szavak, maga a regény és a novellák hangulata annyira kellemes, hogy bármit meg lehet nekik bocsátani. Watson végtelenül jószívű és naiv, Sherlock egy bogaras figura, mindig tesz valami meghökkentőt vagy váratlant, így teljesen kiszámíthatatlan. Annak ellenére, hogy udvarias karakter, néha a nyomozás megkívánja, hogy pimasz és szemtelen legyen. Pont ezek a jelenetek teszik humorossá a történeteket.

 Eredeti nyelven nem olvastam és nem is fogom olvasni a Sherlock történeteket (ahhoz skótnak kell születni, hogy megértse az ember az 1800-as évekbeli nyelvet), de tény, hogy a fordító nagyon jó munkát végzett. Ezért is térek ki külön a nyelvezetre. Az írásmód újra eszembe juttatta, hogy miért is szerettem meg annak idején a szépirodalmat és magát az olvasást, hogy miért is szeretem az angolszász stílust. Szavakat, egész mondatokat és párbeszédeket gyűjtöttem ki a Sherlock történetekből, mert annyira jól hangzottak. A mai regényekben már más szavakat használnak, másként írják le a dolgokat, rövidítenek és lebutítják a nyelvet. Jó volt újra olyan könyvet olvasni, amely "roppant érdekesen" és "fenemód udvariasan" íródott.  

  Összességében csak ajánlani tudom a regényt, már csak azért is, mert ez a két híres karakter itt találkozik először egymással. 

_________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Tetszett: a karakterek és a nyelvezet.

Nem tetszett: az elbeszélés jellege miatt passzív "nyomozó"voltam.

Kedvenc: Sherlock és Watson.

Kiadás: Sensus Kiadó, 2004

Fordította: Tury Gyula

Oldalszám: 144 oldal
_________________________________________________________________________________ 
   

Tovább

Alice Hoffman - A tizenharmadik boszorkány

Miért pont ez? Régebb óta szemeztem vele, mert a Moly oldalán egy-két ember kedvencei között szerepelt. Aztán egy antik- váriumi körút során "utánam kiáltott", nem hagyhattam ott.

Történet: A Sparrow család asszonyai generációról generációra március havában születtek és mindegyikük kapott egy különleges  képességet. A történet idején Elinor, a nagymama, Jenny, a lánya és Stella, az unoka élnek, bár a kapcsolatuk nem felhőtlen. Elinor megérzi a hazugságot, Jenny mások álmát látja, Stella pedig a tizenharmadik születésnapján rádöbben, hogy előre látja mások halálát. Stella még nem tudja megfelelően kezelni a látomásait, így apját gyanúba keveri gyilkosság vádjával.

Vélemény: Miután belekezdtem a könyv olvasásába hamar rájöttem, hogy a fülszöveg el is mond valamit a történetről, meg nem is, ezáltal megtévesztő. Arra számítottam, hogy egy izgalmakban bővelkedő fantasy van a kezemben, egy jó kis boszorkányos történet, de teljesen mást kaptam. Ha a könyv nem lett volna megható, ha nem érintette volna meg a szívemet, ha az írónő pocsékul írt volna, akkor bosszús is lehetnék, de ez esetben nem bántam a fülszöveg hiányosságait.
 

  Ez a könyv nem egy izgalmakkal teletűzdelt fantasy, hanem inkább egy családregény, egy kisvárosi történet,   tele bájjal és érzelmekkel. A Sparrow család asszonyainak különleges képessége inkább csak egy plusz adalék, ami a városban rejtélyessé és legendává teszi őket, nincs annyira előtérbe helyezve, mint a fantasy könyveknél. A nyomozás szála sem lett annyira jól sikerült, mint egy krimi esetében, de ettől függetlenül nem is rontott a történeten.

  A tizenharmadik boszorkány, mint ahogy írtam, inkább egy családregény. Megismerhetjük több generációra visszamenőleg a család nőtagjainak érdekes élettörténetét, miközben a könyv idején élő nők jelenlegi életéről olvashatunk. Általában a családregények nem szoktak lekötni, mert párral pórul jártam és nem tartottam őket annyira érdekesnek, inkább más könyvek után nyúltam. De ez a könyv nagyon lekötött a bájos és kellemes hangulata miatt. Olyan volt az egész, mintha a Szívek szállodája sorozatot vagy a nemrég óta futó Hart of Dixie-t olvasnám. Bár a két sorozat története merőben más, de a kisvárosi hangulat megegyezik mindegyiknél.

  Az emberek itt már gyerekkoruk óta ismerik egymást, generációról generációra, semmi sem maradhat titokban senki előtt és mindenki tud mások vágyairól és álmairól, így ha valami nagyobb esemény történik valaki életében, akkor egy egész város szurkol a másik boldogságáért. Emiatt is a könyv tele van érzelmekkel, többnyire ezen van a hangsúly. Gyerekkori beteljesületlen szerelmek, régebbi tévedések és hibák, régóta megoldatlan problémák és ellentétek kerülnek felszínre. Egy egész kisváros története rajzolódik ki a szemünk előtt és bár a Sparrow asszonyoké a fő történet, mások életútját is végigkísérhetjük. Mivel három generációt képviselnek a főszereplők, minden korosztály megtalálja azokat az érzéseket, amikkel azonosulni tud.

  A Sparrow asszonyok legendává váltak a városban, a jelenleg élő három tagja is azzá válik a történet során. A nők kedvelik őket, a férfiak pedig hamar szerelembe esnek irántuk, de mintha ez a Sparrow lányok sorsába lenne írva, ők nem vagy csak nehezen találják meg a boldogságot. Még a saját családjukkal sincsenek kibékülve, így anyáról lányára szál a családi ellentét is. Inkább magányos farkasok.

  Elinor, a nagymama érzi mások hazugságát, így nagyon nehezen létesített emberi kapcsolatokat az élete során. Túlságosan érzékennyé vált a hazugságra, így csak nagyon kevés ember maradhatott meg mellette. Élete végéig egyetlen egy barátja tartott ki, még a lánya is elmenekült tőle a városból. Elinor ott maradt egyedül a Torta-házban, hőn szeretett kutyájával és a szépen gondozott különleges kerttel. (Maga a ház még varázsosabbá tette a történetet a különlegességével. Évtizedek során mindig hozzáépítettek valamit, mit sem számítottak az építészeti alapelvek és a design, mégis a ház ettől volt szép, hogy a sok oda nem illő részlet egységet alkotott a végén. A furcsaság miatt kapta a Torta-ház nevet.) Elinor nem volt jóban a lányával, és amint Jenny tehette, el is költözött a városból. Elinor szigorúan fogta a lányát, de a Sparrow asszonyokban ott van a lázadás, főleg, ha az első szerelemről van szó. Elinorban ezután végig ott volt a mély szomorúság, hogy a lánya így elhagyta és a keserűség, hogy nem lehet jó a viszonyuk.

  Jenny egy másik városban házasságot kötött gyerekkori szerelmével, Will Averyvel és ebből a házasságból született meg Stella. Will az a tipikus férfialak, aki piszkosul jóképű, lehengerlő a stílusa, de állandóan bajba keveredik, nincs életcélja, másoktól várja el az anyagi és a lelki jólétet, aki imádja a nőket, de nem tiszteli a házasságát. Jenny később rájön, hogy Will milyen, de addigra már egy fél életet leél vele.

  Stella ennek ellenére szereti az apját is és a nagymamáját is. Bár Jenny megtiltotta, hogy Elinorral bármiféle kapcsolata legyen, Stella titokban kommunikál a nagymamájával. Stella nemrég töltötte be a tizenharmadik életévét és a képessége megjelenésével bajlódik. Egyik látomásában megjelenik egy nő halála és minden körülmény arra mutat, hogy az apja a tettes. Az elindult lavina végül a Torta-háznál áll meg. Stella és Jenny is Elinor házában kötnek ki. A három nő megpróbál együtt élni a házban, ami nagyon nehezen megy, hiszen anya és lánya nincs jóban. Elinor és Jenny nem képesek túltenni magukat régi sérelmeken, Stella sincs jóban az édesanyjával, így mindennaposak a viták a Házban.

  Annak reményében, hogy el tudnak bújni a tettes elől, letelepednek a kisvárosban, Jenny itt vállal munkát, Stella pedig itt folytatja az iskolát. Innentől kezdve indulnak be a nagy életesemények, hiszen két Sparrow lány érkezett a városba, akik mindent felbolygatnak. Stella megtapasztalja az első szerelmet, Jenny pedig Willel való házasságát próbálja kiheverni és megtalál egy számára eddig láthatatlan szerelmet, ami pedig  háttérben végigkísérte az életét. A kisvárosban és az emberek életében ezután olyan változások történnek, amik vagy nagy tragédiát vagy nagy boldogságot rejtenek magukban. Ehhez azonban el kell olvasni a könyvet.

  Külön kitérnék az írásmódra. Alice Hoffman olyan írónő, akit vagy nagyon lehet kedvelni vagy nagyon nem.  Érzékletesen ír, sokszor talán túl is magyaráz egy természeti képet vagy egy érzelmet, de olyan szép szavakkal és mondatokkal teszi mindezt, hogy elér az ember szívéhez. Szinte minden szereplő életéért szurkoltam, hogy az ellentéteik megoldódjanak, a szerelmesek egymásra találjanak vagy az álmaikat meg tudják valósítani, legyen az egy karrier felívelése vagy egy diploma megszerzése.Az írónőnek ezzel a sok és szép leírással sikerült létrehoznia ezt a bensőséges kisvárosi hangulatot. Az emberek érzelmei és a természet közelsége hozzájuk egy teljesen más életérzést adtak, mint amit a mai világban érezhetünk. Itt a szerelem, a barátság, a családi kötelékek a legfontosabbak, nem pedig az élettel és a számlákkal való mindennapos küzdés, a természethez közel állnak az emberek és szépen ápolják azt, a maguk örömére is, nem pedig csak kihasználják.

  A könyv története inkább érdekes, mint izgalmas, de az érzés amit adott, mindennel felér. Meggyőződésem, hogy az írónő nagyon jó ember lehet és itt a "jó" szón nagyon-nagy a hangsúly. Kevés igazán jó és tiszta erkölcsű emberrel lehet találkozni, de a történet alakjai megadják azt az illúziót, hogy léteznek még ilyen emberek csak meg kell őket találni. A könyv nekem is kedvenc lett.

Miért olvasd el? Ha szereted az idilli kisvárosi hangulatot, akkor a könyvet is nagyon fogod szeretni. Ha szereted a szép idézeteket, akkor itt bőven találsz. A családregények közül ez az első, ami nagyon megfogott, így a műfaj kedvelői, ezt is szeretni fogják. Ha elmenekülnél egy kicsit a fekete hétköznapokból, a sok gond és nyűg elől, akkor ez a könyv sok pozitív gondolatot és érzést tud adni.

Miért ne olvasd el? Ha nem szépirodalmon nevelkedtél vagy alig bírtad magad átrágni a kötelező olvasmányokon, akkor a sok leírás miatt vontatottnak és unalmasnak tarthatod a könyvet. Ha egy izgalmakban bővelkedő YA fantasyra vágysz, akkor ez a könyv csalódást fog okozni, mert a YA fantasykra jellemző elemeknek nyoma sincs benne.

_____________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Stella, Jimmy Elliot, Hap Stewart, Matt Avery, a doktor és Elinor kapcsolata

Tetszett: a kisvárosi hangulat, a sok érzelem, a karakterek élettörténete.

Nem tetszett: egy kicsit zavaró volt, hogy a történet össze-vissza ugrált az időben.

Kiadás: Geopen Kiadó, 2007

Oldalszám: 416 oldal

_____________________________________________________________________________________

Tovább

Gabrielle Wittkop - A nekrofil

18 ÉV FELETTIEKNEK!

Miért pont ez? A Molyos ismerőseim közül páran már olvasták és mivel beszédtéma volt, úgy gondoltam, én sem maradok ki belőle, ráadásul mindig is érdekeltek a lélektani betegségek. 

Történet: A főszereplő, Lucien, egy párizsi régiségkereskedő, aki mindig feketében jár, eddig még átlagosnak is tűnik, de a magánélete már korántsem az. Luciennek ugyanis furcsa ízlése van: a kiszemelt legyen nő vagy férfi, idős vagy gyermek, egy a lényeg, legyen halott. Alkalmi partnereit a temetőkben "csípi fel", majd a lakásában látja őket vendégül, ameddig csak a természet engedi. Sikerül megúsznia ezeket a légyottokat, még annak ellenére is, hogy olyan gyakran váltogatják egymást a takarítónők a lakásában, mint ahogy más az alsóneműjét. Szerintem nem is kell bővebb magyarázat, hogy vajon miért menekülnek el a takarítónők. 

Vélemény: A mai világban lassan már semmin se csodálkozom, így talán ennek köszönhető, hogy beveszi a gyomrom az ilyen történeteket is pislogás nélkül. Az életem során látott és olvasott horrorok, a morbid filmek, a pszichológiai tanulmányok és főleg a krimisorozatok, mint a Gyilkos elmék is, megedzették a lelkivilágomat. Az előbb említett sorozatban is volt már olyan rész, ami érintette a nekrofíliát, illetve számtalan cikkben megjelent már az évek során a többi -fíliához sorolva, hogy mit jelent, de azért ide is leírom. A -fíliákat gyűjtőnevükön parafíliának hívják a pszichológiában és a szexológiában, ami tulajdonképpen szexuális rendellenességet takar. Különböző tárgyakhoz, szokásokhoz stb. kapcsolódó vonzódás. Számtalan változatuk van, többnyire olyanok, hogy az embernek eszébe sem jutna, hogy bárkit vonzanak azok a dolgok,  illetve vannak olyanok is, amik viccesnek tűnnek. Az elfogadottság és nem elfogadottság közötti intervallumban széles skálán mozognak. Talán a legismertebb a pedofília, amit erőteljesen "üldöznek" a világban és törvény is bünteti. A legenyhébb változatok közé tartoznak a különböző fétisek, amik ugyan nem büntetendők, de nem is elfogadottak, pl. cipőfétis, de ide tartozik a niktofília is, ami az éjszaka iránti vonzódás. 

  A nekrofília (halottakhoz való vonzódás) ugyan nem annyira "elterjedt", mint a pedofília, nincs is annyira a köztudatban, de egy létező betegség. Lucien, a könyv főszereplője is ebben a betegségben szenved, szexuális igényeit csakis halott emberekkel képes kielégíteni. Kalandozásait napló- bejegyzésekben örökíti meg, gyakran ugrálva időben és az események között. A könyv nagyon rövid, 95 oldalas és kisméretű, nagy betűkkel, így két óra alatt simán el lehet olvasni, de ettől függetlenül is falni lehet a sorokat. 

  Mikor a kezembe került a könyv arra számítottam, hogy vulgáris, szókimondó és felháborító lesz, de végül mást kaptam. Ugyan részletesen leír egy-két jelenetet, mégis választékosan és szépen fogalmaz, irodalmi és történelmi utalást is megtalálhatunk benne. Bár elsősorban az ő kalandjairól szól, egy-két érdekességet is megtudhatunk belőle, pl. Hérodotosz írásainak egyikében megjegyezte, hogy a különösen szép és/vagy előkelő nőket csak három-négy nap után szolgáltatják ki a balzsamozóknak, annak érdekében, hogy szexuálisan ne használhassák ki őket. Ebből is látszik, hogy mint a pedofíliának is, a nekrofíliának is ókori gyökerei vannak, sőt a legtöbb -fíliának, kivéve a modern kor szüleményeit. 

 

 

  A könyv elolvasása csak erős idegzetűeknek ajánlott, mert nem elég, hogy a főhősünk nekrofil, de válogatás nélkül, bárkivel ágyba bújik, legyen az egy bajszos nő, egy hetvenes öregasszony, egy csecsemő, egy kisfiú vagy egy kétméteres férfi. Már önmagában a nekrofília sokkoló, de ezek túlmennek minden határon. Az érdeklődési körömbe tartozott mindig is a pszichológia, főleg a mentális betegségek, a devianciák, így egy kicsit más szemmel olvastam a könyvet, talán ezért nem borított ki annyira. Kíváncsi voltam, hogy vajon egy nekrofil szemével milyen is lehet ez a betegség, ez a vonzódás, mégis miben áll az egész, azon kívül, hogy mi a szó jelentése. Ebből a szempontból nem csalódtam, hiszen a rövid történet során mindenen végigvezet minket Lucien.

  Gyermekkorában, amikor felfedezte önnön testét, nem tudta befejezni az első szexuális élményét, mert megzavarták: egy rokon jött bejelenteni, hogy az édesanyja meghalt. Mikor bement elbúcsúztatni őt a halottas ágyhoz, akkor a biológiai törvények miatt véletlenül megtörtént az, aminek történnie kellett volna, mielőtt megzavarják. Erre az eseményre lehet visszavezetni Lucien betegségét, ami meg is állja a helyét, hiszen a -fíliák rendellenes személyiségfejlődés során alakulnak ki. Megtudhatjuk azt is, hogy Lucien miként vélekedik erről a betegségről, hogyan reagál rá a környezete, de hiányzik belőle a bűnbánás vagy a borzalom. Valamilyen szinten természetesnek tartja ezt az állapotot, de valahol a tudata mélyén ott van az is, hogy tisztában van az abnormitással és azzal, hogy egyszer elkapják. 

  A borzalmas témától eltekintve egy nagyszerű alkotás, mert szépen és választékosan íródott meg, minden sablonosság nélkül. Nagy és váratlan fordulatok, kivéve a végét, nem voltak benne, egyszerűen csak pár kaland erejéig csöppenhettünk a gondolataiba. A kis epizódok mégis olyanok voltak, mint egy-egy morbid mese (pl. a svéd fiatal pár, akik együtt haltak meg vagy a pap és a halott apáca jelenete), olyasmi volt, mint Boccaccio Dekameronja. Eszembe jutott Süskind Parfümje is, miközben Lucien naplóbejegyzéseit olvastam, hasonlított a két főhős gondolkodásmódja és lelkiállapota. 

  A morbiditás csúcsa viszont a humor volt, legalábbis én humort véltem felfedezni a sorok között elég gyakran. Lucien olyan gátlástalanul jelentett ki egy-két dolgot, amit komolyan is vett, hogy nevethetnékem támadt. Pl. "Hozzá vagyok szokva a halottakra jellemző választékos modorhoz". Mintha a halottaknak lehetne modoruk és a többi. A főhős szó szerint mulatott az eseményeken és ez mosolyogtatja meg az olvasót. Mikor egy fiú közeledni próbál szexuálisan Lucienhez, ő csak mulat rajta és azzal az indokkal utasítja el, hogy már foglalt, nem vallja be a furcsa vonzódását. Ilyenkor az olvasó is tudja, hogy mi áll a háttérben, nem is az eseményen, hanem Lucienen nevet és a morbiditás netovábbján. Tim Burton egyébként klassz animációs filmet tudna ebből csinálni. 

  Különösen megnevettetett az a rész, amikor Lucien azt fejtegeti, hogy vámpírnak hiszik az emberek, holott ez egy nagy ostobaság, mert ő élő ember és a halottakhoz vonzódik, míg fordított esetben a vámpír a halott és az élőkhöz vonzódik. Miután kikacagtam magam és belegondoltam a helyzetbe, főleg a mai divatmániába a vámpírok iránt, belegon- doltam, hogy valahol az is morbid. Hófehérkéről és a hercegről már keringtek poénok és vicces képek, hogy tulajdonképp a herceg nekrofil a mesében, mert megcsókolja a halott Hófehérkét, csak a gyerkőcök még nem tudják felfogni, hogy ez mit is jelent. Továbbgondolva Bella az Alkonyatból szintén nekrofil és minden olyan tininek, aki "fantáziál" a vámpírokról egy nekrofilhez hasonló gondolatai vannak. Így már nem is tűnik annyira szép szerelmes történetnek egyik sem, sem az Alkonyat, sem Hőfehérke és még lehetne sorolni a meséket, YA fantasy, erotikus fantasy történeteket, filmeket és horrorokat, amikben burkoltan ott van a nekrofília.  

  Összességében, amilyen elborzasztó a téma, olyan művészien íródott meg. Különösen tetszett a morbid humora is. Nagyon beteg könyv, de egyben merész is. Le  kalappal a szerző előtt, hogy meg merte írni.

Miért olvasd el? Ha nem rettent el az ilyen téma és érdeklődsz a devianciák iránt, akkor kihagyhatatlan olvasmány. Ha tetszett Süskind Parfümje, ez is fog tetszeni.

Miért ne olvasd el? 18 év alatt nem ajánlott, sőt, egyenesen tiltott olvasmány, mert borzasztó dolgok vannak a lapokon. Ha érzékeny ember vagy, aki nem bírja a horrorokat és a krimiket sem, akkor ne olvasd el, mert garantáltan kihoz a sodrodból.  

__________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakter: 6/5 pontból

Kedvenc: Lucien és a temető falánál lévő jelenet, mikor "szerelmét" öleli, annak reményében, hogy enyelgő szerelmespárnak nézik őket a rendőrök.

Tetszett: AZ EGÉSZ!

Nem tetszett: Nagyon rövid volt.

Kiadás: PolgART Kiadó, 2003

Oldalszám: 95 oldal

_________________________________________________________________

Tovább

Thomas de Quincey - Egy angol ópiumevő vallomásai

Miért pont ez? Már régóta szemeztem a könyvvel, aztán egy leértékelés során végre eljutottam odáig, hogy meg is vegyem. Nagyon tetszik az ópiumos, abszintos világ, ami egy időben nagyon jellemezte a művészek életét és a művészetüket, így keresem az ilyen hangulatú könyveket.

Történet: Nagyjából arról szól, amit a cím is sugall. Egy angol férfi leírja, hogyan került kapcsolatba az ópiummal, milyen hatással volt az életére és egyben egy tanmese is az ópium fogyasztásáról és annak következményeiről. A mű sok kis jelenetet dolgoz fel a szerző életéből és tulajdonképpen ópiumgőzös gondolatait és álmait tartalmazza.

Vélemény: Nagyon akartam szeretni a könyvet, hiszen már régóta áhítozok utána és mint már említettem, vonzódok az ilyen történetekhez. Életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya a Toulouse Lautrec életétől szóló Moulin Rouge volt, azóta is keresem azt az utánérzést, de úgy látszik mindhiába.

 Ráth-Végh István szavaival élve az előszó az író mosakodása. Az író itt írja le, hogy mi célból, mikor, milyen körülmények között írta meg a művét, mit akar vele üzenni, esetleg plusz információkat közöl a könyvvel és/vagy az életével kapcsolatban, illetve instrukciókat ad, hogy milyen "szemmel" tekintsük a műre és hogyan olvassuk, hogy meglegyen az a hatás, amit el szeretett volna nálunk érni. Az Egy angol ópiumevő vallomásai tipikus példája ennek, hiszen olyan mosakodás szaga volt, hogy rögtön Ráth-Végh István szavai ugrottak be róla, aki többek között A könyv komédiája című mű szerzője. (Egyébként a könyvéből nagyon sok érdekességet meg lehet tudni a könyvekről, nem csak a nyomtatás fejlődéséről, hanem az írás fejlődéséről is, a régebbi korok szokásairól, a stílusokról, az írók helyzetéről, mindezt humoros formában tálalva.)

  Az előszó mosakodás jellegével még nem is lenne probléma, hiszen abban az időben, amikor de Quincey megírta (közel 200 éve) még ez lehetett a bevett szokás és a jellemző stílus. A probléma az volt, hogy számomra a könyv egyharmada olyan volt, mint egy előszó, a vége pedig olyan, mint egy függelék, miközben mindvégig arra vártam, hogy magát a történetet, a könyvet olvashassam, aztán vége lett és nem kaptam semmit, csak egy nagyon hosszú előszót. A szerző mindezt tetézte azzal, hogy először írt egy útmutatást az olvasónak, majd arrébb lapozva jön az első rész, ami rögtön Az olvasóhoz című fejezettel kezdődik és ha még ez nem lenne elég, folytatja azzal, hogy Bevezető vallomások. Itt még mindig nem olvasom a könyvet, csak a szerző "mosakodik", bár egy-egy epizód már megjelenik. El is jutottunk a második részhez, ahol végre Az ópium gyönyörei fejezet következik, itt már felcsillan a remény, hogy valami alakulni kezd, de ezután megint jön egy előszó és végül Az ópium kínjai. Ezzel vége is a könyvnek, ami utána következik az a Vallomások után megjelent kis kiegészítő kötet vagy melléklet, amit szintén teleírt előszóval, majd rendezetlenül és összefüggéstelenül kis epizódok zárják a sort.

Az írói stílusról még annyit, hogy számomra egyszerre szépen és unalmasan írt. Untam az egész könyvet, az hajtott csak előre az olvasásban, hogy találtam benne még a mai korra is általánosan jellemző életigazságokat, illetve voltak benne olyan kis epizódok, amik kezdtek érdekesek lenni. Nagyon körülményesen és cirkalmasan fogalmaz, korának megfelelően, de úgy éreztem, hogy nagyon sokszor átesik a ló túloldalára és túlzásba viszi az egészet a hat-tíz soros körmondataival és a rengeteg hasonlattal. Gyakoriak az olyan hosszú mondatok, amik akár egy egész oldalon átívelnek és mire a végére érsz, azt se tudod, hogy mivel kezdte és mit akar mondani azzal a mondattal. Érthetően elkezdi a mondatot, aztán teletűzdeli zárójeles vagy kötőjeles megjegyzésekkel, plusz hasonlatokat is tesz bele és valahová olyan helyre szállnak el a gondolatai a hasonlatoktól, ahová te nem tudod őt követni. Az egyik hasonlat megtetszik neki és addig csűri-csavarja, hogy már követhetetlen miről is akar beszélni. Persze mondhatnám, hogy ez egy írói eszköz, amivel érzékeltetni akarja az ópiumgőzös gondolatainak kuszaságát, de elvileg a mű nagy részét akkor írta, amikor már leszokott róla. Amiket ténylegesen akkor írt le, mikor ópiumhasználó volt érthetően sikerültek olyanra, amilyenre, de a többibe nem kellett volna beleerőltetni a kuszaságot.

  Történet tulajdonképpen nincs is, nekem olyannak tűnt az egész mű, mintha kis jegyzeteket, mini novellákat, kis epizódokat fésült volna össze és pár cirkalmas mondattal megpróbálta volna egységessé fűzni őket, számomra sikertelenül. Volt egy történetváz, gyerekkorától el akarta mesélni, hogy mi vezette ahhoz, hogy ópiumfüggő legyen, hogyan élt ezzel, milyen álmai voltak, majd pedig hogyan sikerült róla leszoknia. Néha sikerült neki összeszedettebben felvázolni ezt a történetet, de mindig akkor hagyta abba, amikor a lényeg következett volna. Semmire sem kaptam választ, csak össze-vissza ugráltam a szerzővel az időben és mások történeteiben.

  Mikor leírta az iskolás éveit és magasztalta magát, hogy mennyire jó tanuló volt, szinte ő tudott a világon legjobban görögül, mikor leírta, hogy milyen a családi helyzete, hogy több gyámja van, akikkel szinte nem is áll kapcsolatban, mégis akadályozzák az életét és azt, hogy az örökségéhez jusson, nagyon érdekelni kezdett a történet. Aztán hirtelen fogta magát, megszökött az iskolából, elment Londonba, ahol nagy szegénységben élt, prostituáltak, árvák, hajléktalanok között és kiújultak a gyomorbántalmai, említést tett néha arra is, hogy lelki traumák érték és sokat szenvedett, de a miértekre egyszer sem válaszolt, mondván, hogy nem akarja vele untatni az olvasót és hát helyszűke van. Egy kicsit dickensi utánérzésem volt ezeknél a jeleneteknél, voltak olyan részek is, amiket egyedülálló módon írt le, pl. a házát úgy írta le, mintha egy festőnek adna instrukciókat, mit hogyan fessen meg. Érdekes volt az is, amikor leírta, hogyan látott vendégül egy malájt a házában, és még a legvégén lévő nő története is tetszett, bár nem értettem, hogy a nő története mit is keresett a könyvben.

  A mű többi része pedig emészthetetlen, értelmetlen, zagyva vagy nehézkes volt. Olyan sokszor említette meg, hogy nem akarja a részletekkel untatni az olvasót, meg hogy helyszűke miatt nem ír le dolgokat, hogy ivós játékot lehetett volna játszani, miközben pont a kimaradt és elmondatlan részek tették volna érdekessé, egyedülállóvá és érthetővé a történetet. Mikor a a közgazdaságról beszélt oldalakon át, vagy a palimpsestről írt egy hosszabb értekezést, akkor érdekes, hogy nem zavarta a helyszűke és az untatás, holott semmi közük nem volt a műhöz ezeknek a részeknek. Mikor pedig azt kellett volna leírnia, hogy mitől voltak gyomorbántalmai, miért nem jött ki a gyámjaival, miért szökött el az iskolából, miért kezdte használni az ópiumot, mi történt vele utána, honnan volt egyáltalán pénze a napi ópiumhasználatra és egy londoni házra, miközben Londonba jutva szegény volt, mint a templom egere, hogyan sikerült neki leszokni az ópiumról és még sorolhatnám a kérdéseket, akkor ennyit olvashattam csak, hogy hát nem akar untatni, meg helyszűke van. Többek között a helyszűke okát sem magyarázta meg.

  Végig csak "mosakodott", de azt is úgy tette, hogy nem magyarázta ki magát, de kérte, tőlem olvasótól folyamatosan, hogy ne ítéljem el őt, értsem meg, hogy ő milyen szenvedéseken ment keresztül, legyek vele elnéző és kedves, de hogy miért is legyek ilyen, vagy egyáltalán mi hasznom van abból, hogy elolvasom a szenvedéseit, azt nem magyarázza el. A könyvnek inkább Egy angol ópiumevő kétségbeeséseit és szenvedéseit adtam volna címül, sokkal közelebb áll az egész könyvhöz.

  Összességében unalmas, zagyva, kusza és értelmetlen könyv volt, nagyon megszenvedtem az olvasásával és haragudtam a műre, a szerzőre nem. A szerző nagyon szépen tudott írni, amikor kordában tartotta a gondolatait, nagyon értelmes, művelt és okos volt, rengeteg dolgot tudott a világról és még szimpatikus is lett volna, ha jobban megírja ezt a művet és ha kihagyta volna az önfényezést. Az intelligens emberekben pont az a vonzó, ha szerények, a szerénység viszont itt hiányzott.

Miért olvasd el? Ha szereted az olyan műveket, amikben szép gondolatok vannak és nem zavar, ha kesze-kusza, akkor megér egy olvasást. Sok érdekes információt is meg lehet tudni belőle, de nem az ópiumról, hanem az akkori közgazdaságról, a palimpsestekről, az utcai életről, a római és görög mitológiáról. Elég sokan utaltak erre a műre későbbi korokban, még a mai napig is megtalálható rá utalás, talán ezért érdemes még elolvasni, hogy értsd az utalásokat.

Miért ne olvasd el? Ha bosszant, hogy nincs egységes szerkezete egy könyvnek és össze-vissza ugrál a stílus, a történet, a gondolatok, akkor bánni fogod, hogy egyáltalán belekezdtél. Ha nem szereted a cirkalmas hatsoros (és annál több soros) körmondatokat olvasni folyamatosan, akkor ez nem a te könyved lesz. Mindemellett pedig elég vontatott és gyakran unalmas.

______________________________________________________________________________________

Történet: 3/5 pontból (néhány epizód és életigazság mentette meg a 2-től)

Karakterek: értékelhetetlen, mert nem igazán voltak.

Kedvenc: a londoni világ leírása.

Tetszett: egy-két epizód és szép gondolat.

Nem tetszett: a mű összeszedetlensége, a nagyon cirkalmas fogalmazás és az, hogy nincs semmi sem megmagyarázva.

Kiadás: Cartaphilus Kiadó, 2001

Oldalszám: 232 oldal

______________________________________________________________________________________

Tovább

Sylvia Plath - Az üvegbura

Miért pont ez? Már nagyon régóta el akartam olvasni, mert jobbról-balról ajánlották, szülők és barátok, aztán egyik nap elhatároztam, hogy itt az ideje nekiülni és elolvasni. 

Történet: A könyv főszereplője Esther Greenwood, egy tizenkilenc éves fiatal lány, aki New York-ba utazik, hogy egy hónapig egy női magazinnál gyakornokoskodjon ösztöndíjjal. Az itteni tapasztalatairól és gondolatairól szól a történet eleje, majd hazautazik édesanyjához, ahol kiderül, hogy nem vették fel abba az íróiskolába, amibe nagyon szeretett volna járni. Innentől kezdve a főhősnő elindul a lejtőn és már a tudathasadás folyamatáról és a gyógyulási kísérleteiről olvashatunk.A könyv erősen önéletrajzi ihletésű, hiszen maga az írónő életének egy részét kísérhetjük végig. Szinte minden megtörtént és úgy, ahogy a könyvben le van írva, csak a neveket változtatta meg Sylvia Plath. 

Vélemény: Mindenki azt hajtogatta a környezetemben, hogy ez egy zseniális mű, muszáj elolvasnod, nem lehet kihagyni. Sokáig halogattam az olvasását, mert tudtam, hogy nagyon depresszív hangulata van és hát általában én sem voltam elég jó formában, hogy ki merjem nyitni a könyvet. Tény, hogy az elolvasásához kiegyensúlyozottabb lelkivilágra van szükség, máskülönben nagyon tudja nyomasztani az embert. 

  Az eleje nagyon nem tetszett, sem a történet nem érdekelt, sem a karakter nem volt szimpatikus, jóformán nem is történt semmi és nagyon zavaros volt, hogy össze-vissza ugrált a jelenben és a múltban. Gyakran el is vesztettem a fonalat és már vagy tíz mondaton túl voltam, mire rájöttem, hogy már rég visszaugrottunk a jelenbe. Idegesített a karakter ezzel a csapongással és a néha meghökkentő vagy totál értelmetlen viselkedésével és vártam valami magyarázatot vagy valami történést. Egyedül azért haladtam tovább, mert ott motoszkált a fejemben, hogy jó lesz ez, csak be kell indulnia, illetve az hajtotta előre az olvasást, hogy elképesztően gyönyörűen írt Plath. Olyan hasonlatai, képei voltak, hogy néha hangosan is ízlelgettem a szavakat és többször elolvastam őket. A könyv feléből lehetne idézni, annyira szépen írt.

  A könyv közepe felé volt egy kis furcsa váltás és szinte úgy éreztem, hogy a semmiből bukkan elő a betegség, eddig észre se vettem, hogy komoly baja lenne a főhősnőnknek, amikor is egyre többször olvastam arról, hogy öngyilkos akar lenni, gondolkozik a módszereken és sokszor meg is próbálja őket véghez vinni. Mire felocsúdtam, már kórházakban jártam vele és egyre zavarosabb lett minden, teljesen magával ragadott a történet és Esther gondolatai. Utána már az volt a bajom, hogy nem kéne tovább olvasnom, mert nagyon mellbe vágnak a gondolatai, borzasztóan nyomasztanak és a sírás fojtogat, de egyszerűen nem bírtam félretenni. Annyira magába rántott az egész, hogy muszáj voltam befejezni, kíváncsi voltam mi lesz, mi történik a főhőssel és akartam a szép gondolatokat, a gyönyörű megfogalmazásokat olvasni.

  A könyv végére értelmet nyert számomra, hogy amit az elején unalmasnak és semmitmondónak véltem, azoknak igenis volt jelentősége, hogy amit nem kedveltem Esther-ben valójában mi is volt. Amilyen tetteket az elején értelmetlennek és logikátlannak tartottam, rájöttem, hogy nagyon nagy jelentőséggel bírtak. A történet második fele annyira beszippantott, hogy bekerültem a könyvemmel én is az üvegbura fojtogató és kilátástalan világába Estherrel.

  A történet nagyon megrázó, hiszen egy beteg ember fejében vagyunk mindvégig és az ő szemén át látjuk a világot. Nem véletlen, hogy néha egy kicsit zavaros az írás és sok helyen csak az érti meg a gondolatokat, aki járt hasonló cipőben, másnak csak üres szavak lesznek. Akiknek nem tetszik a könyv, az azért van, mert valószínűleg annyira kiegyensúlyozott életet éltek eddig, hogy fel se tudják fogni, milyen az, amikor kilátástalannak látod a jövődet, milyen az, amikor a lét is fáj vagy csak egyszerűen nem érzed, hogy élsz, hogy vagy. Aki ezeket nem érzi át egy kicsit sem vagy sosem voltak keserű gondolatai az életről, nyavalygásnak vagy írói erőltetésnek, drámakeltésnek vehetik Sylvia/Esther gondolatait.

  Kimondottan tetszett, hogy az írónő egy percig sem próbálja megmagyarázni, hogy milyen ez a betegség, miért lett beteg, milyen események juttatták el idáig, egyszerűen csak érzed és észreveszed mindezt a szavakból. A könyv elején csak úgy belecsöppenünk az írónő/Esther világába, a közepébe és egy darabig magával visz minket, majd a könyv végén egyszerűen kidob belőle és azt veszed észre, hogy tudni akarod mi történt, olvasnád tovább. De valójában nincs szükség arra, hogy az ember tovább olvassa, hiszen az életrajzából tudni, hogy mi történt vele és a fülszöveg is elárulja. Miután Az üvegbura megjelent 1963-ban, az írónő öngyilkos lett, 30 éves korában. Amit a könyvben leírt, hogy hányszor próbálkozott vele sikertelenül, az a könyve kiadásának évében sikerült is.

  Bár a könyvben irtózott a házasság és a gyerekek gondolatától, férjhez ment egy költőhöz és született két gyermeke. Majd elváltak és nem sokra rá lett Sylvia Plath öngyilkos. Ebből tudjuk, hogy ami halvány remény felcsillant a könyv végén, hogy hátha meggyógyul, csak hiú ábránd volt. Akkor tényleg egy kicsit kiszabadult az üvegbura alól, sikeresen lediplomázott, angolt tanított és verseket írt, de végül visszaesett a depresszióba. A könyvén érezni is, hogy mennyire mélyen benne volt a betegségben és szinte az lett volna a csoda, ha meggyógyul és felépül. Sajnos, a fia is 2009-ben, 47 éves korában öngyilkos lett, így a betegség végigkísérte a családot.

  Nagyon sajnálom, hogy az írónőnek végül nem sikerült felépülnie, mert annyira szép lelkivilága és gondolatai voltak, hogy még sok ilyen alkotást megoszthatott volna a világgal. Szívesen olvastam volna több művét is és nem csak azért, mert vonzanak a pszichikai betegségekről szóló könyvek, hanem azért is, mert gyönyörűen bánt a szavakkal és még olyanokat is meglátott vagy észrevett a világban, amit mások talán nem.

Miért olvasd el? Mert nagyon gyönyörűen írt Sylvia Plath és nagyon értett ahhoz, hogy átérezd az ő érzéseit. Mesterien bánt a szavakkal és nagyon szép lelkivilága volt. Néhol keserű humort véltem felfedezni a sorok között, amitől még egyedibbé vált számomra az írónő. Érdekes volt egy tudathasadásos, depressziós ember fejében és lelkében lenni, úgy, hogy az hiteles volt. Ilyen depresszív hangulatú könyvet csak az tud zseniálisan megírni, aki tényleg abban a másik világban van, és Sylvia Plath sajnos ott volt és nem tudott belőle kikecmeregni. 

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a nagyon depressziós könyveket, akkor végig se fogod tudni olvasni. Az írónő nyíltan és szemérmetlenül beszél az öngyilkosságról, a módjairól és egyéb meghökkentő dolgokról. Ha valaki depresszióra vagy melankóliára hajlamos, ez a könyv tuti, hogy lerántja a mélybe, így nem ajánlom. Gyerekek kezébe pedig véletlenül sem kerülhet, abszolút nem nekik való, illetve aki hasonló betegségben szenved az messzire kerülje el, jobb, ha másik bolygóra kerül tőle a könyv.

______________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Esther és Buddy

Tetszett: A gyönyörű írásmód, a szemérmetlen stílus és a gondolatok.

Nem tetszett: A hangulatom, miután elolvastam a könyvet. :) 

Kiadás: Több kiadást ért meg, én ezt olvastam: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981

Oldalszám: 234 oldal 

______________________________________________________________________________________

Tovább

Pataki Tamara - Ember a sötétben

Miért pont ez? Sokat hallottam a könyvről és folyamatosan belebotlok egy plakátba, ami hirdeti a 16 éves lány első regényét, boszorkánnyal, háborúval, meg szerelemmel. Olvastam már róla jó és rossz kritikát, így már végképp kíváncsi lettem.

Történet: Babette, a boszorkány és Hans, a katona szerelmi történetét meséli el a regény. A történet hátterét az yperini gáztámadás adja, tehát erősen történelmi regény. A fülszövegből megtudjuk, hogy Hans megvakul a háborúban, ezért lett a könyv címe Ember a sötétben.

Vélemény: Kijelenthetem, hogy ez a könyv rendesen feladta a leckét. A véleményemet és az érzéseimet nagyon megosztotta és szinte nem is tudom eldönteni, hogy tetszett vagy sem. Aztán, ahogy az elolvasása után hátradőltem a székben és hagytam egy kicsit leülepedni a dolgokat, rájöttem, hogy inkább középkategóriába teszem, mert Hans személye és a háború leírása megmentette a két ponttól. Időpazarlásnak nem mondanám, mert voltak benne jó pillanatok, de nem került be a kedvenceim közé, sőt. Pedig nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, mert egy fiatal 16 éves lány írta (15 évesen fejezte be), ráadásul magyar és úgy voltam mindig is a magyar írókkal, hogy mi is emberek vagyunk, mi is tudunk kiválót alkotni, nem csak a külföldiek. Nagyon nagy reményekkel álltam neki az olvasásnak és talán ez volt a baj, hogy a reklámszöveg ("Lehetséges szerelem boszorkány és halandó között?"), meg a rengeteg plakát és egyéb reklám túl erőltetett volt. 

  Két részre bontom a könyvet, mert muszáj, valahogy nekem nem állt össze az egész, egy kicsit szedett-vedett volt. Az egyik rész, amikor a könyv történelmi regény, a másik a szerelmes regény egy kis fantasy elemmel megfűszerezve. Ha úgy nézem a könyvet, mint történelmi regényt, akkor nagyon jó. Kimondottan tetszett, hogy nem évszámokkal, haditervekkel, meg stratégiák elemzésével dobálózik a szerző, hanem egy átlagemberen keresztül mutatja be a háborút, hogy milyen is az, amikor ott kell harcolni a fronton, amikor bármelyik pillanatban meghalhat az ember, folyamatos életveszélyben van és nem mellesleg ölnie kell, hogy a saját életét mentse. Nagyon szeretem a történelmi regényeket és pont az ilyeneket. Nem érdekelnek annyira az évszámok, vezérek, a politika stb., hanem az, hogy miként is lehet egy ilyet túlélni, milyen érzés lehet a fronton harcolni. A regény ebből a szempontból megadta azt, amire vágytam. Mivel sosem voltam jó történelemből, ezért nem térek ki a hitelesség kérdésére, mert egyrészt fogalmam sincs róla, ezért csendben maradok, másrészt pedig biztos vagyok benne, hogy a szerző ügyelt az események és a dátumok helyességére, valamint a szerkesztő is leellenőrizte.

  Leginkább Hans és egy másik szereplő, Marie szemszögéből láthatjuk úgy igazán a háborút, de nekem csak a Hans-szal kapcsolatos részek tetszettek. Hans jelenetei nagyon jók és nagyon megszerettem a karaktert, sőt, azt is mondhatnám, hogy egyedül ő fogott meg az egész könyvben és már csak ő miatta olvastam végig. Nem csak a háborúhoz fűződő gondolatai és a személyisége tetszett nagyon, hanem kimondottan érdekes volt, hogy miként éli meg azt, hogy megvakult. Ezzel nem árultam el titkot, mert a fülszöveg már lelövi a "poént", pedig nem kellett volna, mert ezzel kb. az egész cselekményt tudjuk elolvasás nélkül. Mindvégig szimpatizáltam Hans-szal és ha élő alak lenne, legszívesebben megöleltem volna, hogy nem lesz semmi baj, egyszer minden jóra fordul. Szóval ő lett a kedvenc a könyvben.

  A karakterekről ennyi pozitív, mert sajnos a másik két főszereplőről nem tudok jót mondani. Marie vonala nem is értem, hogy mit keres a könyvben, értem én, hogy a történet végén kulcsfontosságú szerepe lesz, de ehhez nem kellett volna végigolvasni huszonvalahány oldalakon, hogy mi történik vele, mert mindvégig logikátlan és unalmas volt. A könyv egyharmada arról szól, hogy Franciaországból hogy tud hazajutni Németországba. Ezzel még nem is lett volna baj, mert nagyon jó eszköz lehetett volna arra, hogy a szerző bemutassa a háborús helyzetet és azt, hogy milyen nehéz volt akkor átjutni a határon és igazolni a származást, ha jól lett volna megírva, de sajnos nem így volt. Ugyan volt benne egy kis kaland, de azon sem izgultam egy percig sem, mert olyan semmitmondón és egyszerűen volt leírva, hogy azt se bántam volna, ha kiírja a könyvből a szerző. Nem tudtam vele szimpatizálni, nem tudtam őt hova tenni, mert azon kívül, hogy ő egy fiatal nő, aki zeneiskolába jár és félti őt a bátyja, nem tudunk meg róla semmit, tehát teljesen érdektelen karakter. Azt se tudom eldönteni, hogy hány éves lehet, mert bár ugyan a gondolatai jók, de olyan éretlenül és bután viselkedik nem is egyszer, mintha egy kislány lenne.

  Kedvenc jelenetem vele, amikor barangolása során betéved egy házba és ott talál egy kislányt, akinek az anyja a másik szobában haldoklik, de a kislány azt hiszi, hogy csak alszik.SPOILER! Marie persze tudja, hogy az anya halott, végül magával viszi a kislányt. Nagyon jó kis epizód lett volna, DE! De félig komolyan és félig gúnyosan írtam, hogy a jelenet kedvenc, ugyanis olyan viselkedésbeli logikátlanság volt a jelenetben, hogy mérgesen elhúztam a számat. Könyörgöm! Ha a háború közepén találok egy házat és mivel látom, hogy nincs bent senki, bemegyek, hogy meghúzzam magam éjszakára, de találok egy hullát és egy árva gyereket, akkor nem fekszek le aludni és másnap nem ülök le reggelizni! Marie ezt csinálja. Bemegy, megkérdezi a gyereket, hogy hol az anyja, az megmutatja, Marie észreveszi, hogy meghalt, de kb. egy vállrándítással rácsukja az ajtót, megágyaz, lefekszik aludni, másnap reggelit csinál a gyereknek, megfürdeti, majd pedig ott akarja hagyni, mondván, hogy apuka majd érted jön biztos, vagy lehet, hogy már rég elhagyott titeket.  Na most, ha háború van, akkor apuka nem jön a gyerekért, mert a fronton harcol. Marie ugyan imádkozik egyet másnap a nő halálos ágyánál és magával viszi a gyereket, de már ezt abban a pillanatban meg kellett volna tennie, ahogy észrevette, hogy mi a helyzet. Legalábbis szerintem egy normális embernek ez lenne a reakciója, számomra hihetetlen volt. SPOILER VÉGE!

  Most pedig elérkeztem a gyöngyszemhez, Babette-hez, a boszorkányhoz. Ő piszkálja legjobban a csőrömet. Nem csak felesleges volt a történetben, hanem egyenesen irritált és ha mást nem is, de az utálatomat elég rendesen kivívta. Persze, nem kell mindig nagyon kedves, nagyon jóindulatú és szerethető karaktert megtenni főszereplőnek, de azt is meg lehet jobban oldani. Leginkább a reklám- és fülszöveg miatt vagyok bosszús. Azzal adják el a könyvet, hogy ebben egy boszorkány, háború és szerelem van. Nem fantasy, hanem szépirodalom, ez nem is kérdés. Én, aki szépirodalmon nőttem fel és rajongok a háborús könyvekért is, mostanában már egyre több YA fantasy-t olvasok, mert lazák, viccesek, izgalmasak és nagyon jól kikapcsolnak. Ezért kíváncsi voltam, hogy miként oldja meg a szerző a fantasy elemet egy háborús, szépirodalmi műben. Én egy boszorkányüldözéses, középkorra emlékeztető hangulatot vártam, azt hittem, hogy boszorkányok fognak mindenhol, még a fronton is lebzselni. Odáig rendben is volt a dolog, hogy egy boszink van (plusz egy mellékszereplő), a könyv elején még érdekelt is, a karakter nem az a tipikus butácska, vagy szende nő, hanem öntörvényű, magabiztos, határozott, vérbeli csábító nő, aztán minden elromlott. A BOSZORKÁNYSÁGHOZ SEM A FŐHŐSNEK, SEM A KÖNYVNEK NINCS SEMMI KÖZE!

  Azon kívül, hogy a szerző kijelenti a könyv elején, hogy Babette egy 20 éves testbe zárt, de 60 éves boszorkány, aki akkor öregszik, ha akar, galambbá tud változni, meg a katonák kárán nevetve hókusz-pókuszolni, semmi mást nem csinál az égvilágon, semmi boszis nincs benne. Fantasy meg pláne nincs. Ezt a szálat nagyon jól meg lehetett volna oldani, az alapötlet nagyon jó, de a kivitelezés nagyon nem. Tele volt logikai bakival és eleve azt nem értettem, hogy miért kellett a főhősnőből boszorkányt csinálni, mert semmi jelentősége nem volt számomra. Az egész könyv kárára ment, hogy ő boszi. Százszorta jobb lett volna a történet, ha Babette csak simán ember és így írja le a Hans-szal való kapcsolatát a szerző. SPOILER! Még annak magyarázatára sem szolgált számomra a boszorkányok halhatatlansága és az emberek halandóságának kérdése, hogy miért is hagyja el Babette Hans-szot. Mivel a szerző Babette-n át azzal magyarázza az egészet, hogy a nőnek ilyen nyughatatlan természete van. Ehhez felesleges volt boszorkányt csinálni belőle, mert vannak ilyen emberek, nem is kevesen. Ráadásul az, hogy elhagyta szintén logikátlan volt. Akkor minek kellett annyit kínlódni a kapcsolatukért? Felesleges volt. Ezzel teljesen elvesztette számomra a romantikus hangulatot, hiszen nem is volt meg köztük az a nagy beharangozott szerelem. Kedvenc: Azért akarja elhagyni, mert nem akar vele öregedni, fiatal szeretne maradni. Hú, de nagy szerelem volt! SPOILER VÉGE! Abszolút nem éreztem a nagy szerelmet a két főszereplő között, csak azt, hogy Hans szerelmes, de Babette jéghideg volt.

  Az összes logikai baki (lentebb egy kis vidám lista) a főszereplő boszorkányléte miatt volt a könyvben és ezt én inkább kihagytam volna a szerző helyében, vagy jobban átdolgoztam volna, mielőtt kiadásra kerül a könyv. Annyira nem éreztem a boszorkánylét jelentőségét, hogy simán elfelejtkeztem róla és némelyik részt már kezdtem nagyon élvezni, de aztán huszadjára is oda lett biggyesztve a boszorkány szó, ami teljesen elvette még a szép jelenetek varázsát is és kimondottan zavart. Jóformán még előnyt sem tudott kovácsolni a főszereplő a boszorkánylétéből, hiszen magát megmenti ugyan, de a másik főszereplőnket nem, pedig meg tudná.  A másik bajom még az volt, hogy Babette inkább 16 éves volt, nem pedig 20 vagy 60 éves. Nagyon sokan egyetértenek abban, hogyha valamiről fogalmunk sincs, akkor arról ne írjunk, mert nem lesz hiteles!!!! Ennek a mondatnak szerepelnie kéne az írók tízparancsolatában, ha lenne ilyen. A húszas éveim közepén vagyok és még én sem tudok 60 éves fejjel gondolkodni, érezni, akkor egy 16 éves hogy tud? Nincs meg hozzá a tapasztalat, hiteltelen lesz. Még elképzelni sem tudom, hogy milyen 60 évesnek lenni, de azt éreztem, hogy még az én korosztályom gondolkodásmódját sem éri el Babette.

  A végtelenségig tudnám még folytatni a negatív élményeimet, de nem teszem. Egyedül még az írásmódra térnék ki. Az első fejezeteknél még tátott szájjal csodálkoztam, hogy egy 16 éves, hogy képes ilyen szép és klassz mondatokat leírni! Oda meg vissza voltam tőle. Aztán néha meg nagyon akadozott az egész és akkor már azon csodálkoztam, hogy egy MÁR 16 éves hogy írhat le olyan mondatokat, mint egy írni tanuló gyerek. Ez főképp a párbeszédeknél volt, a borzasztóan irritáló, semmitmondó, sehová nem vezető párbeszédeknél, amik ugyan növelték a szószámot, de nevetségessé tették az egészet és nem haladt tőlük a cselekmény.

  - Értem.

  - Rendben.

  - Köszönöm.

  - Én is köszönöm.

  - Viszlát.

  - Viszlát.

  Nem is egy ilyen párbeszéd volt a könyvben, ezt még jóindulatból se tudnám megfelelő írói technikának nevezni. Nem vagyok író, de már több száz könyvet elolvastam életemben és sehol nem találkoztam ilyen megoldással, egyedül Ráth-Végh István - A könyv komédiája művében, aminek a címe már magáért beszél, hogy miről szólhat. Egyébként a "köszönöm" szó legalább olyan tömegesen szerepel a könyvben, mint a "boszorkány" szó. Mindenki fűt-fát megköszön, ha kell, ha nem. A párbeszédek elejéből már eleve lehet érezni a tiszteletet, mert jól megírta őket, de utána töltelékként még megtoldja az ilyenekkel, ezáltal Hans már nem huszonévesnek, a felettese sem középkorúnak tűnik, hanem két katonásdit játszó gyermeknek.

  Összességében a könyvet nagyon szerettem, amikor Hans jeleneteit olvastam, az alapötlet nagyon jó volt, a háború leírása is szuper, de az összes többi nem, ami körülbelül a könyv háromnegyedét érinti és ezért keserű íz maradt bennem. Az írásmód pedig legalább olyan zavaros és összeszedetlen volt, mint maga a történet. Ez a könyv olyan volt, mintha a nyers vázlatát adták volna ki, mielőtt alapos átdolgozásra és átolvasásra került volna. Nagyon sajnálom egyébként, hogy nem felelt meg az elvárásaimnak és a beharangozásnak, mert Pataki Tamara nagyon jól tudna írni, ha a klisés, semmitmondó párbeszédeket hanyagolná. Persze, még fiatal és jó érzés lehet, ilyen fiatalon írónak lenni, de még igencsak fejlődnie kell. Találkoztam már sokkal jobb kiadatlan művekkel, ezért nem értem, hogy miért pont ezt a könyvet választotta a kiadó, de ízlések és pofonok.....

Miért olvasd el?  Ha szereted a háborús történeteket, romantikával fűszerezve, akkor tetszeni fog. A könyv végső lezárása nem szokványos, ezért sokak számára vonzó lehet. Ha pedig kezdő író vagy, akkor feltétlenül olvasd el, mind a nagyon szép mondatokért, mind pedig a semmitmondó párbeszédekért, mert lehet belőle tanulni.

Miért ne olvasd el? Ha fantasy-ra és hatalmas nagy szerelemre, meg izgalomra vágysz, akkor inkább mást válassz. Ha az idősebb korosztályhoz (16 fölött) tartozol, akkor nem ajánlom, mert feltételezhetően unni fogod. Ha a reklámszöveg is hasonló érzéseket keltett benned, mint bennem, akkor inkább hagyd ki, mert csalódni fogsz.

BAKILISTA

- A boszorkányunknak kényes gyomra van, ezért nem tudja megemészteni a főtt emberi ételeket, még a puhára főtt zöldséget sem, de minden gond nélkül megemészti a nyers nyúl- és tyúkhúst, szőröstül-bőröstül. (Kényes gyomorral inkább élő vadat egyek?)

-  A történet elején háromszor is galambbá változik, majd mikor boszorkánnyá vedlik vissza nála van a ruhája és a bőröndje. (Először azt gondoltam, hogy bűbájjal oldotta meg, csak az író nem írta le.) Később viszont inkább nem változik galambbá, hanem vonatozik, hogy a cuccait magával tudja vinni. Akkor, az első három alkalommal hogyhogy megoldotta? Vagy meztelenül és cuccok nélkül rohangált? 

  - Magára tud bűbájt varázsolni, hogy a klórgáztól ne pusztuljon el, de Hans köré már nem képes egy ilyen falat húzni, csak akkor, ha a fegyverlövésektől kell megmenteni? Ha a lövésektől védőburkot tud egyszerre két emberre varázsolni, akkor miért nem teszi meg a gáznál? 

  - Az nem cselekményelem, ha az motiválja a főszereplőnket, hogy megismerje az embereket. Egyébként hatvan év nem volt rá elég? Nem értem. 

  - Galambként kirepül a frontra, hogy megkeresse Hans-t, de aztán odaérve rájön, hogy nem vehet fel emberi alakot, mert lelepleződik. Akkor mit várt galambként? Felrepül az égbe, Hans testével a karmai között? (Oké, frappánsan megoldotta a jelenetet, de értelmetlen lett.)

  - Ha sárga szemed van, hogyhogy nem tűnik fel senkinek az 1900-as évek elején? 

  - Egyáltalán azt nem értem, hogy Babette minek van a regényben, mert nem szerelmes, nem akar Hans mellett maradni, tudja, hogy le fog lépni, hiszen nem maradhatnak együtt. Maga a boszorkányság volt a baki.

________________________________________________________________________________
Történet:  3/5 pontból (Hans, a háborús jelenetek és a szomorkás vég mentették meg a 2 ponttól)

Karakterek: 2/5 pontból (kivéve Hans, ő 5/5 pontból)

Párbeszédek: 2/5 pontból

Leírások: 4/5 pontból

Tetszett: A háborús jelenetek és Hans későbbi jelenetei is.

Nem tetszett: A könyv háromnegyede, meg a rengeteg hiba.

Kedvenc: Hans, a megtalált kislány (Ida)

Kiadás: Alexandra Kiadó, 2011.

Oldalszám: 224 o. 
_______________________________________________________________________________

Tovább