Alice Hoffman - A tizenharmadik boszorkány

Miért pont ez? Régebb óta szemeztem vele, mert a Moly oldalán egy-két ember kedvencei között szerepelt. Aztán egy antik- váriumi körút során "utánam kiáltott", nem hagyhattam ott.

Történet: A Sparrow család asszonyai generációról generációra március havában születtek és mindegyikük kapott egy különleges  képességet. A történet idején Elinor, a nagymama, Jenny, a lánya és Stella, az unoka élnek, bár a kapcsolatuk nem felhőtlen. Elinor megérzi a hazugságot, Jenny mások álmát látja, Stella pedig a tizenharmadik születésnapján rádöbben, hogy előre látja mások halálát. Stella még nem tudja megfelelően kezelni a látomásait, így apját gyanúba keveri gyilkosság vádjával.

Vélemény: Miután belekezdtem a könyv olvasásába hamar rájöttem, hogy a fülszöveg el is mond valamit a történetről, meg nem is, ezáltal megtévesztő. Arra számítottam, hogy egy izgalmakban bővelkedő fantasy van a kezemben, egy jó kis boszorkányos történet, de teljesen mást kaptam. Ha a könyv nem lett volna megható, ha nem érintette volna meg a szívemet, ha az írónő pocsékul írt volna, akkor bosszús is lehetnék, de ez esetben nem bántam a fülszöveg hiányosságait.
 

  Ez a könyv nem egy izgalmakkal teletűzdelt fantasy, hanem inkább egy családregény, egy kisvárosi történet,   tele bájjal és érzelmekkel. A Sparrow család asszonyainak különleges képessége inkább csak egy plusz adalék, ami a városban rejtélyessé és legendává teszi őket, nincs annyira előtérbe helyezve, mint a fantasy könyveknél. A nyomozás szála sem lett annyira jól sikerült, mint egy krimi esetében, de ettől függetlenül nem is rontott a történeten.

  A tizenharmadik boszorkány, mint ahogy írtam, inkább egy családregény. Megismerhetjük több generációra visszamenőleg a család nőtagjainak érdekes élettörténetét, miközben a könyv idején élő nők jelenlegi életéről olvashatunk. Általában a családregények nem szoktak lekötni, mert párral pórul jártam és nem tartottam őket annyira érdekesnek, inkább más könyvek után nyúltam. De ez a könyv nagyon lekötött a bájos és kellemes hangulata miatt. Olyan volt az egész, mintha a Szívek szállodája sorozatot vagy a nemrég óta futó Hart of Dixie-t olvasnám. Bár a két sorozat története merőben más, de a kisvárosi hangulat megegyezik mindegyiknél.

  Az emberek itt már gyerekkoruk óta ismerik egymást, generációról generációra, semmi sem maradhat titokban senki előtt és mindenki tud mások vágyairól és álmairól, így ha valami nagyobb esemény történik valaki életében, akkor egy egész város szurkol a másik boldogságáért. Emiatt is a könyv tele van érzelmekkel, többnyire ezen van a hangsúly. Gyerekkori beteljesületlen szerelmek, régebbi tévedések és hibák, régóta megoldatlan problémák és ellentétek kerülnek felszínre. Egy egész kisváros története rajzolódik ki a szemünk előtt és bár a Sparrow asszonyoké a fő történet, mások életútját is végigkísérhetjük. Mivel három generációt képviselnek a főszereplők, minden korosztály megtalálja azokat az érzéseket, amikkel azonosulni tud.

  A Sparrow asszonyok legendává váltak a városban, a jelenleg élő három tagja is azzá válik a történet során. A nők kedvelik őket, a férfiak pedig hamar szerelembe esnek irántuk, de mintha ez a Sparrow lányok sorsába lenne írva, ők nem vagy csak nehezen találják meg a boldogságot. Még a saját családjukkal sincsenek kibékülve, így anyáról lányára szál a családi ellentét is. Inkább magányos farkasok.

  Elinor, a nagymama érzi mások hazugságát, így nagyon nehezen létesített emberi kapcsolatokat az élete során. Túlságosan érzékennyé vált a hazugságra, így csak nagyon kevés ember maradhatott meg mellette. Élete végéig egyetlen egy barátja tartott ki, még a lánya is elmenekült tőle a városból. Elinor ott maradt egyedül a Torta-házban, hőn szeretett kutyájával és a szépen gondozott különleges kerttel. (Maga a ház még varázsosabbá tette a történetet a különlegességével. Évtizedek során mindig hozzáépítettek valamit, mit sem számítottak az építészeti alapelvek és a design, mégis a ház ettől volt szép, hogy a sok oda nem illő részlet egységet alkotott a végén. A furcsaság miatt kapta a Torta-ház nevet.) Elinor nem volt jóban a lányával, és amint Jenny tehette, el is költözött a városból. Elinor szigorúan fogta a lányát, de a Sparrow asszonyokban ott van a lázadás, főleg, ha az első szerelemről van szó. Elinorban ezután végig ott volt a mély szomorúság, hogy a lánya így elhagyta és a keserűség, hogy nem lehet jó a viszonyuk.

  Jenny egy másik városban házasságot kötött gyerekkori szerelmével, Will Averyvel és ebből a házasságból született meg Stella. Will az a tipikus férfialak, aki piszkosul jóképű, lehengerlő a stílusa, de állandóan bajba keveredik, nincs életcélja, másoktól várja el az anyagi és a lelki jólétet, aki imádja a nőket, de nem tiszteli a házasságát. Jenny később rájön, hogy Will milyen, de addigra már egy fél életet leél vele.

  Stella ennek ellenére szereti az apját is és a nagymamáját is. Bár Jenny megtiltotta, hogy Elinorral bármiféle kapcsolata legyen, Stella titokban kommunikál a nagymamájával. Stella nemrég töltötte be a tizenharmadik életévét és a képessége megjelenésével bajlódik. Egyik látomásában megjelenik egy nő halála és minden körülmény arra mutat, hogy az apja a tettes. Az elindult lavina végül a Torta-háznál áll meg. Stella és Jenny is Elinor házában kötnek ki. A három nő megpróbál együtt élni a házban, ami nagyon nehezen megy, hiszen anya és lánya nincs jóban. Elinor és Jenny nem képesek túltenni magukat régi sérelmeken, Stella sincs jóban az édesanyjával, így mindennaposak a viták a Házban.

  Annak reményében, hogy el tudnak bújni a tettes elől, letelepednek a kisvárosban, Jenny itt vállal munkát, Stella pedig itt folytatja az iskolát. Innentől kezdve indulnak be a nagy életesemények, hiszen két Sparrow lány érkezett a városba, akik mindent felbolygatnak. Stella megtapasztalja az első szerelmet, Jenny pedig Willel való házasságát próbálja kiheverni és megtalál egy számára eddig láthatatlan szerelmet, ami pedig  háttérben végigkísérte az életét. A kisvárosban és az emberek életében ezután olyan változások történnek, amik vagy nagy tragédiát vagy nagy boldogságot rejtenek magukban. Ehhez azonban el kell olvasni a könyvet.

  Külön kitérnék az írásmódra. Alice Hoffman olyan írónő, akit vagy nagyon lehet kedvelni vagy nagyon nem.  Érzékletesen ír, sokszor talán túl is magyaráz egy természeti képet vagy egy érzelmet, de olyan szép szavakkal és mondatokkal teszi mindezt, hogy elér az ember szívéhez. Szinte minden szereplő életéért szurkoltam, hogy az ellentéteik megoldódjanak, a szerelmesek egymásra találjanak vagy az álmaikat meg tudják valósítani, legyen az egy karrier felívelése vagy egy diploma megszerzése.Az írónőnek ezzel a sok és szép leírással sikerült létrehoznia ezt a bensőséges kisvárosi hangulatot. Az emberek érzelmei és a természet közelsége hozzájuk egy teljesen más életérzést adtak, mint amit a mai világban érezhetünk. Itt a szerelem, a barátság, a családi kötelékek a legfontosabbak, nem pedig az élettel és a számlákkal való mindennapos küzdés, a természethez közel állnak az emberek és szépen ápolják azt, a maguk örömére is, nem pedig csak kihasználják.

  A könyv története inkább érdekes, mint izgalmas, de az érzés amit adott, mindennel felér. Meggyőződésem, hogy az írónő nagyon jó ember lehet és itt a "jó" szón nagyon-nagy a hangsúly. Kevés igazán jó és tiszta erkölcsű emberrel lehet találkozni, de a történet alakjai megadják azt az illúziót, hogy léteznek még ilyen emberek csak meg kell őket találni. A könyv nekem is kedvenc lett.

Miért olvasd el? Ha szereted az idilli kisvárosi hangulatot, akkor a könyvet is nagyon fogod szeretni. Ha szereted a szép idézeteket, akkor itt bőven találsz. A családregények közül ez az első, ami nagyon megfogott, így a műfaj kedvelői, ezt is szeretni fogják. Ha elmenekülnél egy kicsit a fekete hétköznapokból, a sok gond és nyűg elől, akkor ez a könyv sok pozitív gondolatot és érzést tud adni.

Miért ne olvasd el? Ha nem szépirodalmon nevelkedtél vagy alig bírtad magad átrágni a kötelező olvasmányokon, akkor a sok leírás miatt vontatottnak és unalmasnak tarthatod a könyvet. Ha egy izgalmakban bővelkedő YA fantasyra vágysz, akkor ez a könyv csalódást fog okozni, mert a YA fantasykra jellemző elemeknek nyoma sincs benne.

_____________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Stella, Jimmy Elliot, Hap Stewart, Matt Avery, a doktor és Elinor kapcsolata

Tetszett: a kisvárosi hangulat, a sok érzelem, a karakterek élettörténete.

Nem tetszett: egy kicsit zavaró volt, hogy a történet össze-vissza ugrált az időben.

Kiadás: Geopen Kiadó, 2007

Oldalszám: 416 oldal

_____________________________________________________________________________________

Tovább

Gabrielle Wittkop - A nekrofil

18 ÉV FELETTIEKNEK!

Miért pont ez? A Molyos ismerőseim közül páran már olvasták és mivel beszédtéma volt, úgy gondoltam, én sem maradok ki belőle, ráadásul mindig is érdekeltek a lélektani betegségek. 

Történet: A főszereplő, Lucien, egy párizsi régiségkereskedő, aki mindig feketében jár, eddig még átlagosnak is tűnik, de a magánélete már korántsem az. Luciennek ugyanis furcsa ízlése van: a kiszemelt legyen nő vagy férfi, idős vagy gyermek, egy a lényeg, legyen halott. Alkalmi partnereit a temetőkben "csípi fel", majd a lakásában látja őket vendégül, ameddig csak a természet engedi. Sikerül megúsznia ezeket a légyottokat, még annak ellenére is, hogy olyan gyakran váltogatják egymást a takarítónők a lakásában, mint ahogy más az alsóneműjét. Szerintem nem is kell bővebb magyarázat, hogy vajon miért menekülnek el a takarítónők. 

Vélemény: A mai világban lassan már semmin se csodálkozom, így talán ennek köszönhető, hogy beveszi a gyomrom az ilyen történeteket is pislogás nélkül. Az életem során látott és olvasott horrorok, a morbid filmek, a pszichológiai tanulmányok és főleg a krimisorozatok, mint a Gyilkos elmék is, megedzették a lelkivilágomat. Az előbb említett sorozatban is volt már olyan rész, ami érintette a nekrofíliát, illetve számtalan cikkben megjelent már az évek során a többi -fíliához sorolva, hogy mit jelent, de azért ide is leírom. A -fíliákat gyűjtőnevükön parafíliának hívják a pszichológiában és a szexológiában, ami tulajdonképpen szexuális rendellenességet takar. Különböző tárgyakhoz, szokásokhoz stb. kapcsolódó vonzódás. Számtalan változatuk van, többnyire olyanok, hogy az embernek eszébe sem jutna, hogy bárkit vonzanak azok a dolgok,  illetve vannak olyanok is, amik viccesnek tűnnek. Az elfogadottság és nem elfogadottság közötti intervallumban széles skálán mozognak. Talán a legismertebb a pedofília, amit erőteljesen "üldöznek" a világban és törvény is bünteti. A legenyhébb változatok közé tartoznak a különböző fétisek, amik ugyan nem büntetendők, de nem is elfogadottak, pl. cipőfétis, de ide tartozik a niktofília is, ami az éjszaka iránti vonzódás. 

  A nekrofília (halottakhoz való vonzódás) ugyan nem annyira "elterjedt", mint a pedofília, nincs is annyira a köztudatban, de egy létező betegség. Lucien, a könyv főszereplője is ebben a betegségben szenved, szexuális igényeit csakis halott emberekkel képes kielégíteni. Kalandozásait napló- bejegyzésekben örökíti meg, gyakran ugrálva időben és az események között. A könyv nagyon rövid, 95 oldalas és kisméretű, nagy betűkkel, így két óra alatt simán el lehet olvasni, de ettől függetlenül is falni lehet a sorokat. 

  Mikor a kezembe került a könyv arra számítottam, hogy vulgáris, szókimondó és felháborító lesz, de végül mást kaptam. Ugyan részletesen leír egy-két jelenetet, mégis választékosan és szépen fogalmaz, irodalmi és történelmi utalást is megtalálhatunk benne. Bár elsősorban az ő kalandjairól szól, egy-két érdekességet is megtudhatunk belőle, pl. Hérodotosz írásainak egyikében megjegyezte, hogy a különösen szép és/vagy előkelő nőket csak három-négy nap után szolgáltatják ki a balzsamozóknak, annak érdekében, hogy szexuálisan ne használhassák ki őket. Ebből is látszik, hogy mint a pedofíliának is, a nekrofíliának is ókori gyökerei vannak, sőt a legtöbb -fíliának, kivéve a modern kor szüleményeit. 

 

 

  A könyv elolvasása csak erős idegzetűeknek ajánlott, mert nem elég, hogy a főhősünk nekrofil, de válogatás nélkül, bárkivel ágyba bújik, legyen az egy bajszos nő, egy hetvenes öregasszony, egy csecsemő, egy kisfiú vagy egy kétméteres férfi. Már önmagában a nekrofília sokkoló, de ezek túlmennek minden határon. Az érdeklődési körömbe tartozott mindig is a pszichológia, főleg a mentális betegségek, a devianciák, így egy kicsit más szemmel olvastam a könyvet, talán ezért nem borított ki annyira. Kíváncsi voltam, hogy vajon egy nekrofil szemével milyen is lehet ez a betegség, ez a vonzódás, mégis miben áll az egész, azon kívül, hogy mi a szó jelentése. Ebből a szempontból nem csalódtam, hiszen a rövid történet során mindenen végigvezet minket Lucien.

  Gyermekkorában, amikor felfedezte önnön testét, nem tudta befejezni az első szexuális élményét, mert megzavarták: egy rokon jött bejelenteni, hogy az édesanyja meghalt. Mikor bement elbúcsúztatni őt a halottas ágyhoz, akkor a biológiai törvények miatt véletlenül megtörtént az, aminek történnie kellett volna, mielőtt megzavarják. Erre az eseményre lehet visszavezetni Lucien betegségét, ami meg is állja a helyét, hiszen a -fíliák rendellenes személyiségfejlődés során alakulnak ki. Megtudhatjuk azt is, hogy Lucien miként vélekedik erről a betegségről, hogyan reagál rá a környezete, de hiányzik belőle a bűnbánás vagy a borzalom. Valamilyen szinten természetesnek tartja ezt az állapotot, de valahol a tudata mélyén ott van az is, hogy tisztában van az abnormitással és azzal, hogy egyszer elkapják. 

  A borzalmas témától eltekintve egy nagyszerű alkotás, mert szépen és választékosan íródott meg, minden sablonosság nélkül. Nagy és váratlan fordulatok, kivéve a végét, nem voltak benne, egyszerűen csak pár kaland erejéig csöppenhettünk a gondolataiba. A kis epizódok mégis olyanok voltak, mint egy-egy morbid mese (pl. a svéd fiatal pár, akik együtt haltak meg vagy a pap és a halott apáca jelenete), olyasmi volt, mint Boccaccio Dekameronja. Eszembe jutott Süskind Parfümje is, miközben Lucien naplóbejegyzéseit olvastam, hasonlított a két főhős gondolkodásmódja és lelkiállapota. 

  A morbiditás csúcsa viszont a humor volt, legalábbis én humort véltem felfedezni a sorok között elég gyakran. Lucien olyan gátlástalanul jelentett ki egy-két dolgot, amit komolyan is vett, hogy nevethetnékem támadt. Pl. "Hozzá vagyok szokva a halottakra jellemző választékos modorhoz". Mintha a halottaknak lehetne modoruk és a többi. A főhős szó szerint mulatott az eseményeken és ez mosolyogtatja meg az olvasót. Mikor egy fiú közeledni próbál szexuálisan Lucienhez, ő csak mulat rajta és azzal az indokkal utasítja el, hogy már foglalt, nem vallja be a furcsa vonzódását. Ilyenkor az olvasó is tudja, hogy mi áll a háttérben, nem is az eseményen, hanem Lucienen nevet és a morbiditás netovábbján. Tim Burton egyébként klassz animációs filmet tudna ebből csinálni. 

  Különösen megnevettetett az a rész, amikor Lucien azt fejtegeti, hogy vámpírnak hiszik az emberek, holott ez egy nagy ostobaság, mert ő élő ember és a halottakhoz vonzódik, míg fordított esetben a vámpír a halott és az élőkhöz vonzódik. Miután kikacagtam magam és belegondoltam a helyzetbe, főleg a mai divatmániába a vámpírok iránt, belegon- doltam, hogy valahol az is morbid. Hófehérkéről és a hercegről már keringtek poénok és vicces képek, hogy tulajdonképp a herceg nekrofil a mesében, mert megcsókolja a halott Hófehérkét, csak a gyerkőcök még nem tudják felfogni, hogy ez mit is jelent. Továbbgondolva Bella az Alkonyatból szintén nekrofil és minden olyan tininek, aki "fantáziál" a vámpírokról egy nekrofilhez hasonló gondolatai vannak. Így már nem is tűnik annyira szép szerelmes történetnek egyik sem, sem az Alkonyat, sem Hőfehérke és még lehetne sorolni a meséket, YA fantasy, erotikus fantasy történeteket, filmeket és horrorokat, amikben burkoltan ott van a nekrofília.  

  Összességében, amilyen elborzasztó a téma, olyan művészien íródott meg. Különösen tetszett a morbid humora is. Nagyon beteg könyv, de egyben merész is. Le  kalappal a szerző előtt, hogy meg merte írni.

Miért olvasd el? Ha nem rettent el az ilyen téma és érdeklődsz a devianciák iránt, akkor kihagyhatatlan olvasmány. Ha tetszett Süskind Parfümje, ez is fog tetszeni.

Miért ne olvasd el? 18 év alatt nem ajánlott, sőt, egyenesen tiltott olvasmány, mert borzasztó dolgok vannak a lapokon. Ha érzékeny ember vagy, aki nem bírja a horrorokat és a krimiket sem, akkor ne olvasd el, mert garantáltan kihoz a sodrodból.  

__________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakter: 6/5 pontból

Kedvenc: Lucien és a temető falánál lévő jelenet, mikor "szerelmét" öleli, annak reményében, hogy enyelgő szerelmespárnak nézik őket a rendőrök.

Tetszett: AZ EGÉSZ!

Nem tetszett: Nagyon rövid volt.

Kiadás: PolgART Kiadó, 2003

Oldalszám: 95 oldal

_________________________________________________________________

Tovább

Sylvia Plath - Az üvegbura

Miért pont ez? Már nagyon régóta el akartam olvasni, mert jobbról-balról ajánlották, szülők és barátok, aztán egyik nap elhatároztam, hogy itt az ideje nekiülni és elolvasni. 

Történet: A könyv főszereplője Esther Greenwood, egy tizenkilenc éves fiatal lány, aki New York-ba utazik, hogy egy hónapig egy női magazinnál gyakornokoskodjon ösztöndíjjal. Az itteni tapasztalatairól és gondolatairól szól a történet eleje, majd hazautazik édesanyjához, ahol kiderül, hogy nem vették fel abba az íróiskolába, amibe nagyon szeretett volna járni. Innentől kezdve a főhősnő elindul a lejtőn és már a tudathasadás folyamatáról és a gyógyulási kísérleteiről olvashatunk.A könyv erősen önéletrajzi ihletésű, hiszen maga az írónő életének egy részét kísérhetjük végig. Szinte minden megtörtént és úgy, ahogy a könyvben le van írva, csak a neveket változtatta meg Sylvia Plath. 

Vélemény: Mindenki azt hajtogatta a környezetemben, hogy ez egy zseniális mű, muszáj elolvasnod, nem lehet kihagyni. Sokáig halogattam az olvasását, mert tudtam, hogy nagyon depresszív hangulata van és hát általában én sem voltam elég jó formában, hogy ki merjem nyitni a könyvet. Tény, hogy az elolvasásához kiegyensúlyozottabb lelkivilágra van szükség, máskülönben nagyon tudja nyomasztani az embert. 

  Az eleje nagyon nem tetszett, sem a történet nem érdekelt, sem a karakter nem volt szimpatikus, jóformán nem is történt semmi és nagyon zavaros volt, hogy össze-vissza ugrált a jelenben és a múltban. Gyakran el is vesztettem a fonalat és már vagy tíz mondaton túl voltam, mire rájöttem, hogy már rég visszaugrottunk a jelenbe. Idegesített a karakter ezzel a csapongással és a néha meghökkentő vagy totál értelmetlen viselkedésével és vártam valami magyarázatot vagy valami történést. Egyedül azért haladtam tovább, mert ott motoszkált a fejemben, hogy jó lesz ez, csak be kell indulnia, illetve az hajtotta előre az olvasást, hogy elképesztően gyönyörűen írt Plath. Olyan hasonlatai, képei voltak, hogy néha hangosan is ízlelgettem a szavakat és többször elolvastam őket. A könyv feléből lehetne idézni, annyira szépen írt.

  A könyv közepe felé volt egy kis furcsa váltás és szinte úgy éreztem, hogy a semmiből bukkan elő a betegség, eddig észre se vettem, hogy komoly baja lenne a főhősnőnknek, amikor is egyre többször olvastam arról, hogy öngyilkos akar lenni, gondolkozik a módszereken és sokszor meg is próbálja őket véghez vinni. Mire felocsúdtam, már kórházakban jártam vele és egyre zavarosabb lett minden, teljesen magával ragadott a történet és Esther gondolatai. Utána már az volt a bajom, hogy nem kéne tovább olvasnom, mert nagyon mellbe vágnak a gondolatai, borzasztóan nyomasztanak és a sírás fojtogat, de egyszerűen nem bírtam félretenni. Annyira magába rántott az egész, hogy muszáj voltam befejezni, kíváncsi voltam mi lesz, mi történik a főhőssel és akartam a szép gondolatokat, a gyönyörű megfogalmazásokat olvasni.

  A könyv végére értelmet nyert számomra, hogy amit az elején unalmasnak és semmitmondónak véltem, azoknak igenis volt jelentősége, hogy amit nem kedveltem Esther-ben valójában mi is volt. Amilyen tetteket az elején értelmetlennek és logikátlannak tartottam, rájöttem, hogy nagyon nagy jelentőséggel bírtak. A történet második fele annyira beszippantott, hogy bekerültem a könyvemmel én is az üvegbura fojtogató és kilátástalan világába Estherrel.

  A történet nagyon megrázó, hiszen egy beteg ember fejében vagyunk mindvégig és az ő szemén át látjuk a világot. Nem véletlen, hogy néha egy kicsit zavaros az írás és sok helyen csak az érti meg a gondolatokat, aki járt hasonló cipőben, másnak csak üres szavak lesznek. Akiknek nem tetszik a könyv, az azért van, mert valószínűleg annyira kiegyensúlyozott életet éltek eddig, hogy fel se tudják fogni, milyen az, amikor kilátástalannak látod a jövődet, milyen az, amikor a lét is fáj vagy csak egyszerűen nem érzed, hogy élsz, hogy vagy. Aki ezeket nem érzi át egy kicsit sem vagy sosem voltak keserű gondolatai az életről, nyavalygásnak vagy írói erőltetésnek, drámakeltésnek vehetik Sylvia/Esther gondolatait.

  Kimondottan tetszett, hogy az írónő egy percig sem próbálja megmagyarázni, hogy milyen ez a betegség, miért lett beteg, milyen események juttatták el idáig, egyszerűen csak érzed és észreveszed mindezt a szavakból. A könyv elején csak úgy belecsöppenünk az írónő/Esther világába, a közepébe és egy darabig magával visz minket, majd a könyv végén egyszerűen kidob belőle és azt veszed észre, hogy tudni akarod mi történt, olvasnád tovább. De valójában nincs szükség arra, hogy az ember tovább olvassa, hiszen az életrajzából tudni, hogy mi történt vele és a fülszöveg is elárulja. Miután Az üvegbura megjelent 1963-ban, az írónő öngyilkos lett, 30 éves korában. Amit a könyvben leírt, hogy hányszor próbálkozott vele sikertelenül, az a könyve kiadásának évében sikerült is.

  Bár a könyvben irtózott a házasság és a gyerekek gondolatától, férjhez ment egy költőhöz és született két gyermeke. Majd elváltak és nem sokra rá lett Sylvia Plath öngyilkos. Ebből tudjuk, hogy ami halvány remény felcsillant a könyv végén, hogy hátha meggyógyul, csak hiú ábránd volt. Akkor tényleg egy kicsit kiszabadult az üvegbura alól, sikeresen lediplomázott, angolt tanított és verseket írt, de végül visszaesett a depresszióba. A könyvén érezni is, hogy mennyire mélyen benne volt a betegségben és szinte az lett volna a csoda, ha meggyógyul és felépül. Sajnos, a fia is 2009-ben, 47 éves korában öngyilkos lett, így a betegség végigkísérte a családot.

  Nagyon sajnálom, hogy az írónőnek végül nem sikerült felépülnie, mert annyira szép lelkivilága és gondolatai voltak, hogy még sok ilyen alkotást megoszthatott volna a világgal. Szívesen olvastam volna több művét is és nem csak azért, mert vonzanak a pszichikai betegségekről szóló könyvek, hanem azért is, mert gyönyörűen bánt a szavakkal és még olyanokat is meglátott vagy észrevett a világban, amit mások talán nem.

Miért olvasd el? Mert nagyon gyönyörűen írt Sylvia Plath és nagyon értett ahhoz, hogy átérezd az ő érzéseit. Mesterien bánt a szavakkal és nagyon szép lelkivilága volt. Néhol keserű humort véltem felfedezni a sorok között, amitől még egyedibbé vált számomra az írónő. Érdekes volt egy tudathasadásos, depressziós ember fejében és lelkében lenni, úgy, hogy az hiteles volt. Ilyen depresszív hangulatú könyvet csak az tud zseniálisan megírni, aki tényleg abban a másik világban van, és Sylvia Plath sajnos ott volt és nem tudott belőle kikecmeregni. 

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a nagyon depressziós könyveket, akkor végig se fogod tudni olvasni. Az írónő nyíltan és szemérmetlenül beszél az öngyilkosságról, a módjairól és egyéb meghökkentő dolgokról. Ha valaki depresszióra vagy melankóliára hajlamos, ez a könyv tuti, hogy lerántja a mélybe, így nem ajánlom. Gyerekek kezébe pedig véletlenül sem kerülhet, abszolút nem nekik való, illetve aki hasonló betegségben szenved az messzire kerülje el, jobb, ha másik bolygóra kerül tőle a könyv.

______________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Esther és Buddy

Tetszett: A gyönyörű írásmód, a szemérmetlen stílus és a gondolatok.

Nem tetszett: A hangulatom, miután elolvastam a könyvet. :) 

Kiadás: Több kiadást ért meg, én ezt olvastam: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981

Oldalszám: 234 oldal 

______________________________________________________________________________________

Tovább